Közkívánatra elkezdem a Karácsonyi visszaszámlálásomat, kis életképek segítségével, bár bevallom, ebben a hőségben én is nehezen rázódom ünnepi hangulatba.... A karácsonyi ajándékoknak is csak tizedét sikerült eddig megvennem, valahogy nem érzem még a fílinget! Na, de lesz ez még másképpen, érzem a csontjaimban. Lassan a lakást is díszbe öltöztetem, szóval nemsokára azért már a Csendes éjt dúdolgatom magamban!
Kiszámoltuk, mennyi karácsonyos filmünk van, hát elég sok, így már most elkezdtük hangulatba hozni magunkat, hogy jusson mindegyikre idő. Az első a Holiday volt, és a pasim boldog sóhajtással kelt fel utána a kanapéról, mivel vallomása szerint ez az egyik olyan film, amit századszorra is úgy tud végignézni, hogy a film közben végig mosolyog. (Csak megjegyzem, a másik kettő az Igazából szerelem és a Sztárom a párom!) A pasimban pont azt szeretem, hogy értékeli az ilyenek, sőt, ugyanannál a résznél sírja el magát mindig a filmeken, ahol én, és egy így olyan szép. Bár ő azt mondja, csak a szemébe ment valami.
Nem kicsit bosszantó, amikor a kereskedelmi tévék láthatóan leszarják a nézőt. Azt, hogy ezektől a csatornáktól túl sok értelmes műsort nem várhatunk, azt már megszoktuk. Ám azt a keveset sem lehet mindig végigélvezni, amire kicsit rászokik az ember. Nem tudom, hogy például a Viasat 3-nál van-e adásszerkesztő, de ha igen, alaposan a körmére néznék!
Jól van, bevallom, én szeretem nézni a főzős műsorokat, és rákaptam a Pokol konyhájára is. Gordon Ramsay valóságshowjának azonban most nem lett vége. Pénteken még ott fejeződött be a dolog, hogy 6-an maradtak versenyben, ám ma, vasárnap egy tökéletesen új csapat volt műsoron, ráadásul nem is az elejétől kapcsolódhattunk be a versenybe. Lehet, hogy nekem vannak nagy igényeim, túlságosan szőröző lettem, de nekem valahogy az a természetes, ha egy csatorna elkezd egy sorozatot, azt végig is adja.... főleg abban a sorrendben, ahogy az eredetileg is készült. És a reklámokat sem úgy vágja be a műsorba, hogy egy mondat közepén jön a wish. Igen, ez is egy szakma, bár egyre kevésbé érzem, hogy a mai magyar médiában ez valamit is számítana!
UI: Ja nem, kinyomoztam. Hétközben az 5. évadot adják a Viasat 3-on, hétvégén, azaz vasárnaponként pedig a 6-at. De ez mit sem változtat a véleményemen!
Tesséééék?!?! Méghogy a fideszeseknek nincs humoruk!
"A Fidesz frakcióvezetője, Répássy Róbert közleményt adott ki, melyben azt írta: Gyurcsánynak és Bajnainak "azonnal választ kell adniuk az embereknek arra: miért és miről tárgyalnak titokban, a nyilvánosságot megkerülve, órákon át". Répássy szerint ez alapján hazugság volt, hogy Gyurcsány a háttérbe vonult, és nem kíván részt venni a politikában."
Beteg ez az ország, de tényleg! A minap az egyik tévécsatornán a H1N1 vírusról és az oltásról volt szó. A beszélgetés alatt megjelentek a nézői SMS-ek is: "A balosok csak oltsák be magukat a hamis vakcinájukkal, én ugyan meg nem engedem, hogy engem megszúrjanak!", "Ez a csürhe banda éheztetéssel és oltással akarja kiírtani a magyart! Ébredjetek fel igaz magyarok!"... és ehhez hasonlók. Szóval beteg ez az ország, de tényleg!
Ma kirándultunk a budai hegyekben. Az ősz aranyszínbe varázsolta a fákat, a lehullott színes avar szinte kivilágította az erdőt. Gyönyörű volt! Illetve lett volna, ha nem rondítja el a festői képet az a rengeteg szemét, ami az ersdőt borítja. Hihetetlen, hogy vannak emberek, akik semmire nem tudnak vigyázni. Pedig az úton végig, bent az erdőben is, viszonylag sűrűn elhelyeztek szemeteseket, mégis képtelenek egyesek 3 lépést megtenni, hogy a feleslegessé vált dolgaikat oda hajítsák! Ráadásul több helyen halmokban áll a szemét, tisztán látszik, illegális szemétlerakóként tartják számon ezeket a területeket. Több tucat rohadó alma, a műanyag ládikákkal, papírdarabok, műanyag palackok... a turista út mellett. Nyilván minden kiránduló és minden fa mellé nem lehet őrt állítani, de tényleg nincs olyan szervezet, amelyik az erdőt tisztán tartaná? Ezek nem tegnap vagy tegnapelőtt otthagyott hulladékok voltak. Több hónapja rohadnak és szennyezik a természetet!
Speciel én leszek az utolsó, aki telesírom a párnámat amiatt, ha a fradi megint kiesik az NB I-ből, mégis felháborítónak tartom, amit kétszáz barom művel időről időre a stadionban. Azon, hogy nem értik, ez sport és nem háború, nem csodálkozom, látva az ábrázatukat, amit igen közelről megnézhettünk a tévéközvetítésben, miközben megvadulva rázták az öklüket és a kerítést. Viszont, azt nem értem, mi a francért nem tiltják ki őket végre már mindenhonnan? És miért is nem indítanak eljárást ellenük csoportos garázdaság bűntettében? Nem csak a tévéközvetítés alapján lehetne őket azonosítani, de hát ezeket ismeri mindenki a fradinál. Ott vannak mindenütt, csókosok, a játékosok szinte mindegyikkel puszibarátok, mintha az életük függne tőle... Aztán lehet, hogy tényleg! Kapják el és ítéljék el őket, mondjuk például közmunkára, úgyis rohadt koszos ez a város, a szemetet lehet szedni, ahhoz nem kell ész. Kapjon mind zöld-fehér pólót, rajta felirattal, zöld majom vagyok és megvadultam.
Néztem a Puskás filmet és kissé meglepődtem. Grosics Gyula, - aki állítólag már kora ifjúságától harcolt a rendszer ellen - volt az első és egyetlen, aki Farkas Mihálynak, a hirhedt ávh-s honvédelmi miniszternek egy fogadáson azonnal tüzet adott, ahogy az rá akart gyújtani. Pedig senki nem kényszerítette rá!
Egyébként a film nagyon-nagyon jó volt! Nem csak egy ember élete, de egy kor története is volt ez egyben. Eddig is büszke voltam rá, most ezután már méginkább, hogy nekem sikerült kétszer is beszélgetnem, riportot csinálnom Puskással, és még meg is puszilgatott. A Honvédnak volt akkor az edzője. Minden allűrtől mentesen, egy picikét sem nagyképűen jött-ment az emberek között. Hozzá oda lehetett menni, meg lehetett lappogatni a hátát és szinte mindenkire emlékezett, akit egyszer látott. Vagy csak úgy tett, mert tudta, annak a másiknak ez nagyon jól esik. Óriási humora volt és mindig nevetett. És ha az ember csak a szemét figyelte, akkor az olyan volt, mint egy 20 éves csibészé, még 70 évesen is. Szerintem az egyik legjobb ember lehetett, aki élt ezen a Földön.
Néha, és főleg ünnepekkor, nagyon szar érzésem van. Az, hogy nincs családom. Úgy értem, az a nagy család, ami fizikailag megvan, csak gyakorlatilag olyan, mintha nem is lenne. Aztán azt mondják gyerekes vagyok, amiért én ragaszkodom az ajándékozáshoz, a közös karácsonyhoz, a születés és névnapok megünnepléséhez és bánt, ha ez elmarad. Azt mondják, gyerekes vagyok, amiért nekem fontos, kinek mi a kívánsága és hogy azt kapja, amire tényleg vágyik, akkor is, ha ez más oldalról nem működik már így. Bánt, hogy normálisan senkivel nem lehet beszélgetni és megbeszélni semmit, mert vagy kinyilatkoztatnak vagy kioktatnak, vagy bezáródnak.
Nekem igenis hiányzik az, hogy együtt legyen a nagy család. Hiányoznak a közös játékok, a beszélgetések, a nagy nevetések. Hiányzik az ünnepek meghittsége, a sztorizások, a mesék a gyerekkorról. Hiányzik Nagyi, a Nagyapám és a Nagynéném és az unokaöcsém. Nélkülük minden annyira más lett.
Számomra a család nemcsak Anyu, Apu, tesó és a pasi. Hanem nagynénik, nagybácsik, unokatesók és gyerekek. És odafigyelés, beszélgetés és meghallgatás. Mert ez így lenne teljes.
"Miután Békéscsabán az aradi vértanúkra emlékezők egy Faludy-verset olvastak föl, a Jobbik tiltakozott a szerinte „cionista és magyarellenes” költő művének nyilvános szavalása ellen. Sőt: a párt a jövőben előzetes cenzúrához kötné, hogy hivatalos ünnepségeken melyik költő verseit olvashatjuk föl.
A legközelebbi állami ünnep október huszonharmadika, az 1956-os forradalom ötvenharmadik évfordulója. Már most, a nácik hatalomra jutása vagy kormánytényezővé válása előtt meg kell mutatnunk, mi vár rájuk, ha módjuk és alkalmuk lesz az ilyen gyalázatos fenyegetéseket ránk kényszeríteni.
Úgy jelezhetjük erőnket és szolidaritásunkat, ha ezen az állami ünnepen Faludy-írásokkal emlékezünk meg a forradalomról.
Kérek mindenkit, akinek ilyesmire lehetősége van, és megveti a cenzúrát, a diktatúrát, a kirekesztést, a rasszizmust és az emberi gonoszság minden formáját, hogy a nyomtatott lapokon, a rádiók és televíziók adásaiban, az internetes oldalakon, blogokban, fórumokon, minden elérhető, szerkesztett felületen egy Faludy-verssel, vagy legalább egy versszakkal, idézettel emlékeztessen az ünnepre.
Kérem, hogy aki egyetért velem, továbbítsa ezt az üzenetet.
Talán 2020-ban, mondtam. Addig nem élek
és csontjaim sem érzik. Hunyt szemmel ezért láttam,
képzeltem és idéztem minden nap, minden éjjel
az új Magyarországot negyven év bujdosásban.
Esztergom: dombra feltett királyok koronája;
tavaszi eső könnyén átdomborul a Kékes;
s ezüstvértes leányok vágtája Budavára
fölött a bárányfelhők hosszúkás paripáin.
De most, hogy mindennapos köztünk a lehetetlen:
látom, amit meglátni sohasem remélhettem,
és eljátszhatom újra tükröm, a Balatonnal,
tavasszal a vízparton sétálok majd Pozsonyban
s nyáron talán a Csíki havasok alján járok –
jaj bujdosó barátok, nem tudtátok megérni,
Vámbéry, Jászi, Fényes, Szilárd, Zilahy, Kéthly,
Mikes, Kéri Pál, Koestler, Pálóczi, Károlyi!
Vagy jobb, hogy a jövendőt csak álomban láttátok?
Köztünk élősködik még a pártoskodó átok,
a falu meg a város avult harca s lekésünk
Európáról, mert csak egymásba döf a késünk,
és bár elsőnek kezdtük, ott kell cammognunk hátul?
Holdanként több tehetség terem itt, mint akárhol.
Talán sikerül végre. De ezt én be nem várom:
szemet hunyok, mosolygok és jutalmamat kérem,
mint Victor Hugo hajdan. Legyen egy sír a bérem,
sír a 301-es parcella közelében.
Na, ez a nagyon szomorú! Hogy az írószövetségben egy politikus tart emlékbeszédet! Ezért tart itt ez az ország. Mert mindent áthat a politika. Mert mindenhol ott vannak. Mert nélkülük nem történhet semmi. Kíváncsi vagyok, mikor utasítja már őket vissza ez nép?! Nem volt elég az sem, hogy családtagokat, barátokat fordítottak egymás ellen? Miért nem lehet politika nélkül országot építeni normálisan? Miért nem lehet politikusok nélkül civil szervezetnek, szakszervezetnek, alapítványnak, hivatalnak, munkahelynek, kamarának, egyesületnek, szövetségnek, iskolának, akadémiának, színháznak, kórháznak, tévének és rádiónak, máv-nak és bkv-nak léteznie? Miért? És ezt írnám akkor is, ha nem Tarlós, hanem egy szoci vagy szadeszes (ha még van ilyen) politikus beszélne itt!
A Magyar Írószövetség tisztelettel meghívja Önt és kedves Családját 2009. október 23-án, péntek délelőtt 11 órakor kezdődő ünnepi rendezvényeire.
PROGRAM: 11:00 óra: Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét megörökítő emléktábla megkoszorúzása a Magyar Írószövetség Székházának falán.
Emlékbeszédet tart: TARLÓS ISTVÁN a Fővárosi Közgyűlés FIDESZ frakciójának vezetője. Közreműködik: SZERSÉN GYULA színművész
11:30 óra: Az Arany János-díjak átadása. Köszöntőt mond: VASY GÉZA a Magyar Írószövetség elnöke. Helyszín: Magyar Írószövetség Székháza és Klubja (1062 Budapest, Bajza utca 18.)
Sántuljon le az a sok büdös paraszt, amelyik telepakolja az ablakpárkányunkat üvegekkel és minden szarral nap nap után! Komolyan mondom, ez már a bunkóság netovábbja.
Pár évvel ezelőtt vetítettek egy dokumentum filmet Moszkváról és annak a sötét oldaláról. Megdöbbentő és rémisztő volt látni, hányan élnek az utcákon, milyen lerobban arcok ténferegnek öntudatlanul az orosz metropolis aluljáróiban, metróállomásain. Ám ez a nyomor most már nem csak moszkvai kuriózum, elkezdtünk mi is hasonlítani rá. Amit 40 év alatt nem sikerült elérni a szovjeteknek, azt megtették a magyar kormányok, politikusok, pártállástól függetlenül. Budapest ebből a szempontból egy második Moszkva lett. Hihetetlen milyen állapotok uralkodnak a köztereken, az aluljárókban, a pályaudvarokon. Seggrészek, bűzlő emberek fetrengenek saját mocskukban a Blahán. Egyre többször látok nyílt utcán, még csak fal felé sem forduló hajléktalanokat vizelni, sőt nagydolgukat végezni. Egyre többször látok hiányos ruházatu embereket obszcén pózban pihenni padon vagy egy bolt lépcsőjén. Egyre többször foglalják el mosdatlan és részeg hajléktalanok a tömegközlekedési eszközök üléseit, sokszor végigfeküdve két padon, feltett lábbal...
Most már tényleg kezdeni kellene valamit a sok otthontalannal, ez már nem állapot. Nekik sem, és azoknak sem, akik szeretnének normálisan élni ebben a városban. Minden csupa mocsok, csupa bűz és még ezt is látni kell. Nyilván azok, akik ez ellen tehetnének, mindezt észre sem veszik. A Parlament és Buda közötti utat drága autóikban teszik meg, nem jönnek le ők a nép közé büdös levegőt szívni. Pedig ennek megoldásához nem csak pénz kell, hanem ötletek és elkötelezettség is. Meg törvények, amik szerint be lehet gyűjteni és detoxikálóba vinni azokat, akik már magukról sem tudnak. Kötelezni a hajléktalanokat a közfürdők használatára, anélkül nem szállhatnak fel a járművekre. Kötelezni őket arra, hogy éjszakára szállásokra vonuljanak, hiszen hely az van, csak nem mennek be. És ha attól félnek, hogy kirabolják őket? Jogos, félhetnek, tehát ezt meg kell oldani. Az aki a kórházakba zárható trezorokat álmodott, miért nem tette ugyanezt a hajléktalan menhelyek esetében is? Ott sokkal jogosabb ez az igény! Vagy minden hajléktalan menhelyen legyen csomagmegörző, amit csak igazolvánnyal és a kapott számmal együtt lehet kivenni. legyenek emberek, akik vigyáznak erre. Sok a munkanélküli, kizárt, hogy ne legyen jelentkező. Szét kell nézni, milyen lehetőségek vannak arra, hogy ezeket a szerencsétleneket elhelyezzék. Léteznek már nagyon olcsó konténerlakások külföldön, amiben van egy ágy, egy wc és zuhanyzó, egy asztal és szék meg egy kis tűzhely. De nem is olyan régen láttam csomó más ötletet is egy dokumentumfilmben, ahol olcsó és könnyen megvalósítható, átmeneti lakásokat építettek pl. betoncsőből, faházikókból, műanyag alapanyagokból. Miért nem hoznak végre már létre kormányzati szinten egy olyan szervezetet, ami ennek megoldásán fáradozik. Legyenek benne pénzügyi szakemberek, szociológusok, szociális munkások, építészek. Üljenek ki, ötöljenek, számoljanak, nézzenek szét a nagyvilágban. Írjanak ki pályázatot fiatal építészek részére, szobakonyhás, wc-s, zuhanyzós, olcsó szállások megvalósítására, különböző érdekes, fura, szokatlan anyagokból is.
Vagy kössék össze a hajléktalan kérdés megoldását a budapesti utcák rendbetételével, tisztításával. Nyissanak egy munkásszálló jellegű átmeneti szállást, szerintem épület volna rá bőven azok közül, amelyek régen is ezt a funkciót töltötték be. Vagy ott vannak a régi orosz laktanyák és a pusztuló infrastruktóúra... És vegyenek fel hajléktalanokat utcaseprőnek. Az elöbbiekből nagyon sok van, az utóbbiakból kevés. És ez sajna látszik is az utcákon. Még más városokban kora reggel tisztaság fogadja a munkába menőket, itthon reggel fél hétkor is bokáig járunk a mocsokban. Nyilván azért, mert nincs ember, aki ezt a munkát a végezze. Hát lenne, ha kapnának cserébe koszt, kvártélyt és némi kis pénz. És ezzel együtt esélyt arra, hogy felemelkedjenek, kicsit helyrejöjjön az életük.
Szóval valamit tenni kéne, de sürgősen. Már most is késő!
Ahhoz képest, hogy nem egészen egy hete még egy pólóban mászkáltam éjjel az utcán, és egyáltalán nem fáztam, piszok hamar beköszöntött a tél. És bevallom, most, hogy már több éve nem találkoztunk, nagyon elkezdett hiányozni az ősz. Nem csak az egészséges átmenet miatt. De hiányoznak azok a 15 fok körüli napok, amikor az ember felvehette az átmeneti kabátját. Amikor csinosan lehetett öltözni szoknyában, csizmában és kiszakóban. Amikor úgy örülhetett az sárga és piros színben pompázó faleveleknek, hogy közben aranyszínben sütött a nap. Amikor a száraz és vastag avarban lehetett mászkálni, miközben recsegett a talpunk alatt a falevél. Amikor a fákon voltak egyáltalán színes falevelek, nem pedig zölden fagytanak meg és hullanak le egy gyorsan jött hóviharban. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még hiányozni fog az őszi eső, amikor csak kicsit nyirkos, de nem fagyos a levegő. De hát hiányzik. És vele együtt az ősz is.
Hát lehet, hogy ez beteg dolog, de engem tökre megnyugtat, ha az IKEA katalógusát lapozgatom. Nézem benne a képeket, és valahogy béke költözik a lelkembe... Annyira barátságos, otthonos lakásrészleteket fényképeztek bele, hogy szeretek elmerengeni és álmodozni felette.
A tv2-nél történik valami. Már gondolnak a jövőre és tövig dugják a fejüket a jövendő miniszterelnök hátsójába. Most például egy megható és emberközeli összeállítást láthattunk Orbán Viktorról és a sonkáiról. Azt is megtudtuk, a nagyember sós oldalast szopogat, ha előtte való nap leitta magát, hogy nagyszerű rántottát tud készíteni, hogy maga tömi a kolbászát, és hogy majd, ha átadhatja a staféta botot az ifjabbaknak, gazdálkodni szeretne. Úgy mint a zemberek, úgy szeretne élni ő majd, csak előtte Magyarország sorsának terhét le kell tennie válláról. Kedves és szép kis tudósítás volt ez egy kis parasztházból, ahová összegyült 4 ember, hogy a főnök segítségével beszélgessen a jövőről és a munkáról. Olyan spontán és részrehajlás nélküli....
Vajon hogy van pofája az APEH-nek késedelmi kamatot felszámolni egy olyan ügyben, mely miattuk nem intéződött még el?! Náluk áll az egyébként jogos fellebezésünk, melynek igazáról az egyik ügyintéző már meg is erősített bennünket telefonon keresztül. Akkor igérték, májusban kiküldik a határozatot, amiben leírják, nekünk van igazunk, nem volt jogos a követelésük. Erre most kaptunk egy folyószámlát, csekkekkel, melyben még a két évvel ezelőtti állapotokat rögzítik, plusz kaptunk egy késedelmi kamatról szóló értesítést... Holott, hogy a pénz nincs befizetbe, azn nem a mi vétkünk, hanem az APEH-é, akik képtelenek végre azt a rohadt papírunkat a harmadikról levinni a másodikra! Kész röhej! Ráadásul a levelünk kézhezvétele előtt pont egy órával hívta a pasimat egy ügyintéző, hogy találta ezt a telefonszámot az iratok között, gondolta telefonál, vajon miért is van ott. Pasim közölte, hogy azért, mert még áprilisban megadta, miután azt ígérték, visszahívják. Azóta nemcsak nem hívták vissza, de mi sem értük utol azokat, akik áprilisban foglalkoztak az ügyünkkel.
Mégis, vajon mennyi pénzébe kerülhet az államnak a sok felesleges papír, a postázás és a többi, ami csak azért történik meg, mert az egyik szobában nem tudják, mit csinálnak a másikban? Csak mert a számítógépek nincsenek összekötve? És mert a folyószámla osztály nem lát semmit, nem látja azt, hogy éppen milyen stádiumban van az ügy, ők küldik rendületlenül a papírjaikat, csekkjeiket, pedig már nem is ott tartanak az összegek, amiről ők tudnak. Nevetséges az egész. Ezek után szeretném tudni, mennyi a fizetése az APEH vezetőségének és mennyi jutalmat is kapnak. Nem a csóri ügyintézőket szidom, hanem azokat, akiknek össze kéne fogni ezt a kócerájt és akik a működéséért fizetnek. Két lábbal kell kirúgni őket!
Az ilyen és ehhez hasonló cikkek miatt érzem nagyon sokszor úgy, szégyellem, hogy újságíró vagyok. Vagy inkább szégyellem azt, hogy ezeket az embereket, akik az ilyen a cikkecskéket irogatják, kollégámnak kell, hogy nevezzem. Pedig nem azok. Semmitmondó, üres fecsegés mindössze az, amit papírra vetnek, semmi épületes nincsen benne, semmi fontos, semmi hír érték. Ami szomorú, ma már szinte ez a magyar újságírás. Mondvacsinált szenzáció felszínes tálalása gyatra fogalmazványként. És bosszantó, mindezt ráfogják az olvasókra, a tévénézőkre, hogy ez kell a népnek, buták az emberek, csak erre vevők, nem a komoly dolgokra. Pedig ez nem igaz. Az újságíró és tévés szakma csinál csak belőlük hülyét - persze tisztelet a kivételnek. És mivel nincs más választék, az olvasó és a néző kénytelen azt fogyasztani, amit elé tálalnak.
De hát mit is várhatunk attól a szakmától, amelynek szinte már mindenki tagja lehet. Nincs kontroll, nincs színvonal, és nincs tanulási folyamat - csak fizetős iskolák, amelyek hányják ki magukból a kommunikáció-szakosokat. Régen nagy íróink írták az újságokat, tudósítottak az eseményekről. A későbbi években hosszú gyakornokoskodás előzte meg azt a státuszt, ami az újságírók közé emelte az embert. Ma viszont - bár sokan egy ép mondatot sem tudnak leírni -a fizetős sulik után úgy járnak és kelnek a szerkesztőségekben, mintha ők szarták volna a spanyol viaszt. Merthogy papírja van róla. Aki egyszer megjelent valamiért a tévében, másnap már lehet műsorvezető, riporter. Nem baj, hogy nem ért hozzá. Bár igaz, ma ebben az országban a legtöbben olyan pozíciót töltenek be, amihez nem értenek. Miért pont az újságíró szakma lenne ez alól kivétel?!
Ma már csak az a hír, ami szenzáció, ami bulvár. Normális cikkeket, normális emberekkel készült beszélgetéseket szinte alig lehet olvasni vagy látni. Valami nagyon el lett cseszve itt Európa közepén. Nincs értéke már semminek.
Mikor meghallottam a hírt, azt hittem, egy rossz tréfa. De ilyennel nem viccelnek. Elment gyerekkorom kedvenc színésze, a Bors Máté Oszija, Sándor Mátyás, Bud Spencer magyar hangja, Ötvös Csöpi... azaz Bujtor István. Én ilyen szomorú még egy - számomra végül is ismeretlen - ember halálakor sem voltam.
Nagyon-nagyon örülök annak, hogy a Petőfi Sándor utcából, meg még egy pár helyből sétáló utca lesz. Rá fér a városra, hogy fellélegezzen. Már csak azért is, mert úgy látom, a magyar autós a világ egyik legritkább állatfaja. Magától nem fogja letenni a kocsiját, sőt, sokszor esernyő és télikabát helyett is ezt veszi magára.
Ha én döntéshelyzetben volnék, mondjuk miniszterelnök lennék, rendet tennék a városban! Egyelőre közlekedési szempontból!
Földalatti parkolókat vagy/és parkolóházakat építenék, oda kényszerítve az autósokat. Ezzel párhuzamosan megtiltanám a parkolást az utcák nagy részén, mert lépni nem lehet a sok kocsitól már a járdán sem. A járda melletti parkolás díját alaposan megemelném, a föld alatti parkolókban vagy parkolóházakban viszont olcsó lenne a jegy! Nem katasztrófa, ha valaki nem közvetlen a célnál száll ki az autójából, egy kis gyaloglás senkinek sem árt! (Mondjuk ehhez az is kell, hogy a zöldek ne csak a fákat, az embereket is védjék végre!)
Ingyenes és védett parkolókat hoznék létre a városok szélén, az aglomerációsok ott tegyék le csak a kocsijukat. Úgyis állandóan a büdös Budapestről szónokolnak nagyképűen, akkor ne büdösítsék ők se tovább. A kedvezményes bérletet viszont disznóságnak tartanám, én azért fizessek többet, mert nem is akarok kocsival járni?
Iszonyatosan megbüntetném azokat az autósokat, akik felállnak a járdára, a parkok füvére, a játszóterek szélére, egyáltalán a tilosba, a kocsikat pedig azonnal elszállítanám.
Megbüntetném nagyon azokat is, akik a dugókat okozzák azzal, hogy bár látják, nem tudnak tovább haladni egy-egy kereszteződésben, mert áll előttük a sor, azért csak becsurognak oda, mert pár másodperc is számít. Ezzel akadályozzák a keresztforgalmat és persze a tömegközlekedést is.
Maximálnám a taxiárakat és létrehoznék egy központ taxitársaságot. Olyan lenne, mint a BKV csak személyszállításra szakosodva. Rábírnám az embereket, ha valaki nagyon csak kocsival tud elmenni valahova, használjon bérautót. (Éppen tegnap beszélgettünk erről barátnőmmel és igaza volt! Ha jobban utánajár valaki, egy taxi viteldíja annyi, mintha valaki a kocsijával menne bárhova. Sőt! Ha valakinek autója van, az egyszer jó sok pénzt adott ki érte, mikor megvette. Utána fizeti az adót meg másfajta járulékokat, a benzint, a parkolást, a karbantartást, a javítást. Meg ott van a stressz, ül a dugóban, parkolóhelyet keres, ellopják vagy megrongálják a kocsiját!) Ez egyszer bevételi forrás lenne az államnak, normális munkahelyeket biztosítani a gépkocsit vezetni tudóknak, csökkenne az autóforgalom, csökkenne a szmog, zökkenőmentesebb lenne a tömegközlekedés.
A BKV éléről, meg lentebbről is, azonnal kirúgnék mindenkit a francba. Visszafizettetném a pénzeket, újrakalkulálnám a szerződéseket. Olyan embert tennék a BKV élére, aki ért ilyen fogalmakhoz, mint közlekedés, közlekedésszervezés, gazdaság, üzlet stb. Fizetnék neki havi 4 milliót, de csak akkor kapja meg minden hónapban a pénzét, ha minden hónapban el is számol a munkájával és látszik, tényleg tett valamit a tömegközlekedésért. Például, ha olyan alsó vezetőket gyűjt maga köré, akik megszervezik a járművek karbantartását és tisztítását, akik úgy vásárplnak, hogy olcsó és jó minőségű járművekkel gazdagodjon a park, akik ellenőrzik a járművezetőket, a kalauzokat és azt, hogy mindenhol lehessen jegyet és bérletet kapni. Szóval ne legyen piszok a fogaskertékben, ami értem, az utasért van, aki fizetek egy szolgáltatásért.
Sztrájkra készülnek a kórházak, mert nincs elég pénzük. Nem elégedettek azzal az összeggel sem, amit az egészségügyi miniszter most felajánlott és átulal a számukra, függetlenül attól, mennyi a betegszám náluk.
Érdekes, ezek a kórházigazgatók akkor hallgattak és egyáltalán nem tiltakoztak, amikor a fidesz a populista beetetéssel megszavaztatta a néppel a vizitdíjak eltörlését. Mint ahogy az orvoskamara is csak akkor nyitotta ki elfogult száját, és panaszkodott a pénzhiányra, amikor már buta pógár az ikszekkel igent mondott a vizitdíjak eltörlésére. Azt az álságos szöveget, hogy ők a szegény betegek miatt tiltakoztak a vizitdíj ellen, csak azok vették be, akik be akarták venni. Ennyi erővel a nagy hangon a 300 forint ellen szónokoló orvosok azt is megtehették volna, hogy nem nyújtják a kezüket a hálapénzért, és nem csak azzal figyelmesek, aki előre perkál. Meg ugye, milyen jó lenne most az a privatizált kórház, akkor nem az államtól kéne könyörögni, hogy adjon az üres kasszából, hanem gazdasági szakemberek intéznék az intézmények pénzügyeit?! De hát tudjuk, a kórházprivatizáció is csak akkor jó és üdvözölendő, ha azt az kezdeményezi, akihez politikailag elfogult szívünk húz! A kórházakban uralkodó állapotokért pedig nem csak a pénzhiány a felelős. Nagyon sok minden az emberségen, az odafigyelésen, a becsületességen múlik.
Valaki magyarázza már nekem, miért jó az, ha késő este, hajnalban úgy megyünk végig az utcán, hogy teli torokból üvöltünk? Ennek valami pszichológiai oka van vagy az őstörténetünkben kéne kutakodni?
Egyik riportalanyom azt találta mondani - most az mindegy, minek a kapcsán -, hogy "70 éves, ráncos, öreg nénike....". Gondoltam, ezt megosztom az édes anyámmal, ne csak nekem legyen ma rossz napom. Felhívtam telefonon, és szépen, hogy nagyot üssön, bevezettem először a riport körülményeibe, majd előadtam neki a fent leírt mondatot. A telefon másik oldalán néma csend. Gondoltam, sokkot kapott, azért hallgat. De nem, mert kis idő után megkérdezte: - Igen, és? Mondtam neki: - Anyuuuu, 70 éves ráncos öreg nénike...! Megint csend, szinte hallottam, ahogy zakatoltak a kerekek az agyában, de nem jutott semmire, mert megint megkérdezte, igaz, kicsit bátortalanabbul: - És...? Kénytelen voltam én lelőni a poént, ha magától nem jött rá: - Anyuuuu, te 65 éves vagy!
Már lefeküdtem aludni, mikor félálomban, úgy éjfél körül arra eszméltem, hogy egy férfi az Oh, sole mio-t énekli telitüdőből. De nem ám úgy, ahogy a kocsmából felbotorkáló részegeket szokták. Az illető gyönyörűen énekelt. Erős és tiszta hangja volt. Olyan, hogy simán elmehetett volna vele az operába is fellépni.
Hajnali kettőkor újra nótázásra riadtam. Minimum három férfi volt, mert három szólamban énekeltek valamilyen Kossuth nótát. Szépen, tisztán és hangosan terceltek egymás alá. Szerencsére viszonylag gyorsan haladtak, és még akkor is hallottam hangjukat, amikor valószínűleg már a Jókai utcában vagy a körúton daloltak.
Aztán megint felébredtem. Újra énekeltek, de most már volt közöttük lány is. Most valami popszámot adott elő az alkalmi társulat, amit ugyan nem ismertem fel, de marha jól szólt. Elég hangosan, ám elég lassan vonultak el az ablakunk előtt, úgyhogy jó sokáig élveztem az előadást. Arra már nem volt energiám, hogy megnézzem, mindezt hány órakor.
Valaki meg tudná nekem mondani, hogy egyébként miért jó ez? Én hulla fáradt vagyok, és a művészi élmény sem tudja mindezt kompenzálni.
Elkezdődött a kampány? Orbánt egyre többet látni mint szakács, mint szerető apa és férj, mint lóidomár, mint egyszerű futballszurkoló vagy mint gyászoló tömeg.
Nem emlékszem, írtam-e már, hogy az APEH menjen a jó büdös francba. Ha ennyire trehányul, hanyagul dolgoznak ott, ha az egyik számítógép nem képes látni a másikat, ha az egyik ember nem tudja mit ügyintézett a kollégája, ha képtelenek három hónap óta egy iratot levinni a harmadikról a másodikra és elpostázni, ha irogatnak hülyeségeket és befenyegetnek olyan adósággal, ami nem jogos... akkor hogy a francba oszthatnak ki az apeh dolgozóinak jutalomként legkevesebb 500 ezer forintokat? És miért vannak felháborodva, hogy idén nem?! Ha én ilyen munkát végeznék, mint azok ott, két lábbal rúgnának ki. És élet halál urai. Ők nem hibázhatnak, vagy ha mégis, nem fizetnek vissza pénzt! Akkor sem, ha jogtalanul tették magukévá mások kis vagyonkáját. Fel kéne oszlatni az egész kócerájt! Huh, de pipa vagyok!
Krúdy ezt írta Terézvárosról anno 1930-as években:
"Terézváros elhódította a város többi negyedeitől azt, ami dalt, ami mámort és szerelmet jelent egy város mindennapi életében. Színházak lámpásai világítanak az éjbe azon a helyen, ahol tegnap a púpos kalapkészítőnő kínálta az asszonyoknak való parókáit, fejkendőit..."
Kár, hogy az önkormányzat képviselői nem olvasnak klasszikusokat. Akkor talán tudnák, minden városrésznek megvan a maga jellegzetessége, hangulata. A Terézvárosnak ez: színházak, kávézók, mulatók. És pont ettől vonzó, ettől élettel teli, ettől európai és ettől különleges. Mindezt egy hülye rendelettel megszüntetni nem csakfelelőtlenség, de hozzá nem értésről is árulkodik. Nyilván vannak olyan vendéglátóipari egységek, melyeknek közönsége és azok viselkedése sokszor kibírhatatlan. Itt lakom a Nagymező utcánál, tudom. De nem az összesnek. A többi helyen normálisan beszélgető, kicsit kikapcsolódni vágyó emberek üldögélnek, élvezik a balzsamos estéket, a meleg nyári éjszakákat. Minden kávézót és mulatót egy kalap alá venni elég nagy hülyeség! Ráadásul nekem már volt feladatom, hogy a Liszt Ferenc téren, a Ráday utcában és egyéb kiülős vendéglők környékén riportot készítsek az ott lakókkal, mennyire zavarja őket ez az állapot. És még a nagyon idős emberek is azt mondták, élvezik a nyüzsgést, nagyon jó a hangulat, nem zavarja őket az, hogy van élet a városban.
Az viszont kissé ellenszenvessé tette a kerületi vendéglátók kampányát, amikor budai hírességek kérték ki maguknak azt, hogy korlátozzák őket mulatásukban. Tudniillik Budán az ott lakók egy ilyen kis terület létrehozását sem támogatják, mondván, szükségük van a csendre! Szerencsésebb lett volna ezt a VI. kerületiekkel kimondatni, akik közül így is sokan vannak azok, akik dilettáns megoldásnak tartják az önkormányzat döntését!
Orbán kijelentette, Cseh Tamás a legjobb katonája volt. Nos, köszi! Őt is elvették a közösből. A Cseh Tamást. Akiről a normális embereknek nem az volt az első gondolata, vajon hova is húzta azt a rohadt x-et a választások idején. A normális emberek a zenéjét hallgatták, a dalait élvezték, a meséit szerették. És ezen keresztül szerették a művészt, az embert is. De Orbánnak sikerült megint beleköpnie a közösbe. Úgy, ahogy már elvette és magukévá tette a Debrecen győzelmét és továbbjutását, a kokárdát, Egerszegi Krisztinát és Kovács Kokót, a magyar zászlót, a nemzeti öntudatot, a Hímnuszt, Márayt, Overdose-t a csodalovat, a vallást, a becsületet, a Magyar Koronát, Puskás Öcsit... és még sorolhatnám. Köszönjük szépen még egyszer!
Ahogy közeledik a melegfelvonulás ideje, úgy egyre sűrűbben szólalnak fel a korlátolt elmebetegek. Nemrégiben olvastam, hogy egyesek szerint nem felvonulni kell engedni a melegeket, hanem meg kell tanítani nekik, hogyan éljenek saját nemük szokásai szerint, hiszen a homoszexualitás pszichikai betegség. Az, hogy most, a XXI. században is vannak olyan csökött agyúak, akik tényleg el is hiszik ezt, elég szomorú. Ennél azonban az az elkeserítőbb, amikor ezt orvosok vagy éppen a tudományos élet képviselői is terjesztik.
Azon viszont már nem lepődöm meg, hogy politikus használja fel a közelgő Meleg Büszkeség Napját arra, hogy önmagát reflektorfénybe állítsa. Egy fideszes honanya, bizonyos Ékes Ilona érezte úgy, hogy feltétlenül fel kell szólalnia a felvonulás ellen. Szerinte ez veszélyt jelent a közbiztonságra, a közrendre, a közerkölcsre és a kiskorúak nemi identitására, akik, - bár nem látom át még a képviselőnő logikai levezetését, de gondolkodom rajta - mivel elkezdődött az iskola, egyedül, szülői felügyelet nélkül nézhetik végig a menetet. Ékes Ilona egy szóval sem említette veszélyforrásként a járda széléről jobb esetben tojásokat, rosszabb esetben köveket dobáló, ordenáré módon üvöltöző, többször tettlegességre is felszólító, negatív IQ-val rendelkező mélykonzervatívokat, vagy éppen a náci jelvényekkel masírozó fiatalokat. Pedig tavaly szinte többen voltak, mint a felvonulók. De úgy tűnik, Ékes Ilonának ezek nem bántják a szemét, de még az erkölcseit sem. A képviselőasszony érdekes elfogultsága azért is elgondolkodtató, mert jelenleg ő az Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottség tagja, az "A nők és a férfiak társadalmi esélyegyenlősége" albizottságának alelnöke, a kulturális és sajtóbizottság tagja. Végzettségére nézve pedig óvónő és szociális munkás. Ez így együtt nem csak szomorú, de bizony felháborító is. Vele egyetértve megmozdultak, és a felvonulás betiltását kérik többi között a a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége, a Nemzeti Pedagógus Szövetség, a Magyar Katolikus Orvosok Szent Lukács Egyesülete és a Nők a Nemzeti Egységért Mozgalom.
Szóval, csak annyit kívánnék Ékes Ilonának és a homofóbiával kűzdő többi korlátolt és elvakult társának, hogy egyszer, egy szerettük révén legyenek érintettek. Hátha akkor majd felfogják, mi is az a homoszexualitás.
Hát, én még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik látott magyar csapatot jól focizni. És ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik úgy gondolta, többet nem lát. De nyert a Loki és továbbjutott és hirtelenjében eszembe jutottak a régi meccsek, amikor üvöltve álltunk a tévé előtt, úgy szurkoltuk be a Dózsa góljait az FC Köln kapujába, vagy ugráltunk, mikor a Videoton a döntőbe jutott. Sőt, igaz, lila-fehér ruhába öltözve, de ott drukkoltunk tesómmal a fradinak is az Anderlecht ellenében. Nem beszélve a válogatott meccsekről, mikor tényleg érdemes és érdekes volt leülni a tévé elé, ha közvetítések voltak. Aztán hosszú, néma csend. Mára már ott tartok, hogy nem tudok nézni magyar meccseket, de még olyat sem, mikor nem két hazai csapat játszik. Mert egyszerűen idegesít, olyan, mintha lassított felvételt látnék. De ez most szép volt! Akkor is, ha nem lesz folytatás!
Csak azt a kis fekete embert tudnám feledni, aki loki-sállal a nyakában állt a lelátón és még ide is behozta a politikát. Pedig még nem is miniszterelnök. Majd ha az lesz, itt lehet nyilvánosan. Addig kérje meg a rendezőket, ne mutassák. Mert ez mindenki győzelme, mindenki öröme, tök mindegy, hova húzza be az x-et. Lécci, hagyjanak engem vele békén! Azt pedig, hogy még neki is gratulálnak és meginterjúvolják a meccs után, azt kikérem magamnak! Ez nem Orbán Viktor meccse volt! Főleg nem a választási kampánya!
"...Sosem tudtunk rendesen élni a fogyasztói kultúra előnyeivel. Sokan keverik az individuumot az egoizmussal. Erre is viszonylag egyszerű a gyógyír: mindenkinek a saját háza táján kellene söpörnie. Ha mindenki érezne annyi felelősséget a másik iránt, hogy a lehető legjobban elvégzi a munkáját, s mindenki azt csinálná, amihez ért, sokkal kiegyensúlyozottabb társadalomban élhetnénk. Minden olajozottabban működik ott, ahol a vízvezeték-szerelő nem „felejti” ki a tömítőgyűrűt a csapból, hogy legközelebb újabb számlát állíthasson ki, a politikus az emberek jólétéért dolgozik, és nem köti le a mindennapi acsarkodás, a színész színészkedik, és nem politizál, a celebből pedig nem lesz tévés újságíró...
... Akkor lenne igazán szomorú a világ, ha egyformák volnánk! Már csak a Tankcsapda-rajongók sokfélesége miatt is fontos számunkra a kirekesztés elleni kiállás. Nemcsak korban és származásban, de neveltetésben, családi háttérben is igencsak sokszínű a közönségünk. És a rockzenének ilyen értelemben valóban van kohéziós szerepe. Ha úgy tetszik: felelőssége. Azt gondolom: ha ebben a színes tömegben meg lehet találni a közös pontot – adott esetben a zenekar szeretetét –, akkor ennek a társadalomban általában is így kell működnie. Ezért nem szoktam soha megnyilatkozni aktuálpolitikai kérdésekben: nem oszthatom meg a rajongótáborunkat aszerint, hogy valakinek – sarkosan fogalmazva – szegfű van-e a gomblyukában, vagy narancs a kezében..."
Tényleg nincsen senki Sólyom közelében, aki néha szólna neki, mikor kell visszavennie? Marha kínos dolog volt ez az egész révkomáromi eset. Ez az óvodás adok-kapok, hogy nem engedlek, de én akkor is megyek. Ha egyszer tudjuk, hogy a szomszédos ország élén jelenleg magyargyűlölő, nacionalista barmok uralkodnak, akkor miért kell olajat önteni a tűzre? Nagy dirrel-durral nekiindulni, majd megállni a híd közepén nem túl elegáns végkifejlett. Ha tényleg lett volna vér a pucájában, akkor elmegy már Révkomáromig is. De hát már akkor lehetett tudni, hogy nincs, mikor 2006-ban nem mert kimenni az október 23-i forradalom esti ünnepére. Ezzel a csakatértis politikával köztársasági elnökünk nem csak magát tette nevetségessé, hanem bizony a szlovákiai magyarok helyzetének sem használt. Mi a francnak kell felhergelni olyanokat, akikről tudjuk, bármilyen kis mozdulatra marnak? Az egyetlen elegáns megoldás az lett volna, ha az első figyelmeztető jelnél Sólyom azt mondjka, rendben van, nem megyek, mert a békesség és az ottani magyarok biztonsága fontosabb, de azonnal kiad egy nemzetközi nyilatkozatot az esetről. Egy politikus ne gondolkozzon és ne cselekedjen átlagemberként. Egy politikusnak minden lépése előtt jól meg kell fontolnia mindent és alapos előtanulmányt kell végeztetnie, hogy amit tesz, nem okoz-e galibát, még csak elvi szinten is, az, amit éppen tenni akar. Főleg akkor, ha egy olyan helyen szeretne lépni, ahol kissé ingoványos a talaj. És mivel Sólyomnak már nem ez az első ballépése, azt gondolom, vagy nincsenek körülötte okos és higgadt emberek, vagy csak nem hallgat rájuk. Mindkettő nagy hiba!
Kétségtelen, humánus választás volt Quentin Tarantino részéről, hogy végül filmrendező lett, nem pedig bér- vagy tömeggyilkos. Bár a Becstelen Brigantyk című mozi után én úgy gondolom, ez utóbbihoz talán nagyobb tehetsége van. Filmrendezőként kicsit mintha elfáradt volna, ám a gyilkolás ezer módját ismeri sőt tovább is fejleszti. Ez a film sem szólt igazából másról, és az is két és fél órában. Persze, nyilván némileg túlzok most, voltak benne jó beköpések, vicces kis dialógok, és persze nagyszerű színészi alakítások (azért mennyire mások az európai színészek! sokkal jobbak), ám ez egy másfél órás moziba is bőven kevés lett volna. Egyelőre még hezitálok, tuljdonképpen ez a film most szar volt, vagy átlagos.
Ám azon semmiképpen nem tudok felülemelkedni, hogy a francba kerültek 10 év körüli gyerekek a terembe. Két kissrác tök egyedül, felnőtt kísérete nélkül váltottak jegyet erre a mozira, két gyereket viszont anya és apa hozott el kicsit szórakozni. Úgy tűnik sem őket, sem a két egyedülálló gyereknek a jegyeket eladókat sem izgatta, hogy a film csak 18 éven felülieknek ajánlott. Ezt ma már úgy tűnik, mindenki leszarja, csak azt nem értem, mi a francnak van mindig hatalmas balhé abból, ha egy-egy tévé nem rakja ki a karikáját. Bezzeg régen, még a régi szép időkben minden korhatáros filmre csak személyi felmutatásával engedtek be. Most viszont 10 éves gyerekek válthatnak jegyet ilyen mozira, sőt, idióta szülők viszik el őket kicsit vérengzeni. Hogy ez után a film után a gyerekek majd miről álmodnak, nem szeretném tudni. Bár lehet, immunisak, csecsemő koruk óta néznek Tarantino. Ez esetben ez a mozi valóban csak mesefilm volt a többihez képest.
Egyébként nagyon örülnék, ha valaki megsúgná, melyik karakter volt Mike Myers. Szerencsére nekem egyáltalán nem tünt fel, bár bevallom, mikor az elején olvastam a stáblistában a nevét, rendesen a frászt kaptam.
Meg kell, hogy mondjam, rendkívül elégedett vagyok az idei tüzijátékkal. Nagyon gazdag és színes volt a repertoár. Rádásul idén egy hajó sem robbant fel. Főleg a két híd között a Dunáról fellőtt oszlopok tettek rám nagy benyomást, olyan nagyot, hogy a pasim szerint az első percekben tátott szájjal bámultam a látványt. Aztán pedig - szintén szerinte - boldog és gyermeki rácsodálkozással... Szép volt, hogy a tömeg egy emberként sikított, jajdult, sóhajtott fel minden egyes új elemnél és szinte mindenki szorított annak a szerencsétlen vadkacsának, amelyik kissé megzavarodva repkedett a Duna felett ide-oda. Bár a műsor vége felé a lila-fehér szinkompozícióból álló, egymásba fonodó V betűk láttán nem csak egy majdani Újpest győzelemre tudtam csak asszociálni, ennél sokkal borúsabb vízióim is támadtak, de hát értem én, készülni kell már a jövő évi választások utáni helyzetre is. Na, de egy szó mint száz, szerintem ez volt minden idők legszebb és leggazdagabb tüzijátékja! Nekem!
Na, kinek van eredeti viking csuklópántja, na kinek? Nekem! Bár megpróbálták nekem bemesélni, hogy a vikingek már évszázadokkal ezelőtt kihaltak, és ezt a csuklópántot most csinálták, szerintem nem igaz!
Köszönöm Orsika az ajándékot! Vasárnap már bele is izzadtam! :-)
És a hitetleneknek íme... E kincs ajándékozója nem csak a karkötőmet, de a bizonyítékot is elhozta, hogy élnek még a vikingek!
Sziget második nap, és vertem a fejemet a falba. Megint nem vittem fényképezőgépet, megerőszakoltam magam, de hogy többet ilyen hibát nem követek, az biztos.
Már a Maximo Parkon is akartam kattintgatni, és fájt, hogy nem tehetem. Jó volt, nagyon jó volt, de vagy az én lábamban nem volt még benne a bugi, vagy ők voltak erőtlenebbek, de nem nagyon tudtam követni a ritmust az elején. De most szó szerint értve sem. Mintha kicsit kusza lett volna, nem úgy szólt mint lemezen, ettől persze még élveztem, csak zavarba jöttem az élménytől. Paul Smith szimpi frontember, bár nála nem sajnáltam annyira, hogy a saját nemét szereti, szemben az Editorsos Smith-el, akinél ezt kimondottan bűnnek érzem.
Mivel az Offspring egyikünket sem izgatta fel mentálisan, így inkább harapnivaló után néztünk. Bár majd megdöglöttem, olyan jó illatok szálltak a porfelhőben, a kissé gyengélkedő gyomrom miatt nem mertem kockáztatni, maradt az üres hotdog. Ezúttal darabja csak 450-ért.
Aztán elmentünk lejárni a kalóriákat, pasimat tereltem a kedvenc hátsó utam felé, ahol mindig kinyavajoghatok valamit a butiksornál. De most valahogy ez sem volt az igazi, bár kellemes meglepetésként ért, hogy a XXI. század ide is betört, és lebetonozták a Világzenei színpadtól induló poros kis utat.
Túl sokat azonban nem ténfereghettünk, az Offspring végére a nagyszínpadhoz akartunk érni, hogy elfoglalhassuk pozíciónkat a középső korlát mellett. Annyi időn még volt, hogy belenézzünk kicsit Bill bácsiba. Jó volt látni, a sátor háromnegyede megtelt, a hangosítás viszont borzasztó volt. Az ajtóig araszultunk, hogy kibírjuk, akkor viszont nem lehetett érteni semmit. Ezt már az előző napi Turisasnál is észrevettük, de akkor azt hittük, a késői időpont és élemedett korunk az oka annak, hogy fülsértőnek éreztük a hangos zenét.
Deák Bill-től elbúcsúztunk, majd nekimentünk a velünk szemben hömpölygő tömegnek. Mivel nem tapostak agyon, megszereztük a helyünket is. Na, és utána volt életem egyik legjobb koncertje. Zseniális, istenkirály, őrült és csodálatos. Most hirtelen ez jut eszembe, ha Faith No More-ra gondolok vissza. Bár volt egy olyan pár perce ennek a varázslatnak, amit kihagytam volna. Egészen pontosan, mikor Mike Patton elkezdett nyelni egy cipőfűzőt, én majdnem elhánytam magam, hiába tudtam, hogy nem igaziból csinálja. Bár neki még az is jól állt, mikor öklendezett!
A katarzist ugyan megzavarta egy kis incidens, ami egy köcsög magyar srác és egy jogosan felbőszült ukrán között zajlott le pár pillanat alatt. Először akkor kapott agyvérzést a mackós vendég, mikor a magyar fiú a pánikba esett és hisztiző barátnőjét valahonnan középről a korlátokhoz fúrta, majd otthagyta és kissé agresszívan törve magának az utat, elment örjöngeni előre. Mivel ettől a pasim majdnem átrepült a tömegen, őt is elkapta az indulat. Pár szám után a srác, hasonló stílusban vissza is tolakodott a nőjéhez. Az ukrán ettől teljesen kiborult, már az öklét mutogatta, és akkor az én hős pasim közéjök állt. Nem a kis köcsög magyart féltette, hanem a nagy mackót. A verekedés elmaradt, a felek öt perc múlva már barátok voltak, ám a koncert végén a nagydarab szomszéd a mellére volna és meglapogatta emberemet!
E kis kaland után még bepróbálkoztunk a Turbonegroval, de a hangosítás minősége nem változott sokat, a tömeg is nagy volt, így fél óra múlva elbúcsúztunk a Szigettől.
Na, nekem valahogy hiányoztak dolgok. Nem igazán tudom néven nevezni azokat az objektumokat, melyek nem voltak ott, ahol lenniük kellett volna, de több helyen furcsa űrt éreztem, akármerre jártam. Meg mintha úgy össze is ment volna az egész, pedig én nem nőttem. Most a Szigetről beszélek, ahova - az eddigi gyakorlattal ellentétben - nem egy hétre mentünk ki, így már az is fura volt, hogy mások már tök koszosak és rekedtek, mikor mi először tettük lábunkat a Hídra. Ahogy átértünk, természetesen a szívem sajdult bele, hogy kihagytam az előtte lévő napokat, no, de a pénz nagy úr, idén ő győzött, nem mi.
Az idei Szigetünk első napja azonban más miatt is bekerül a történelembe. Most először fordult elő a tizenvalahány év alatt, hogy 5, azaz öt teljes koncertet (illetve 10 perc híjján teljes koncertet) meg tudtunk nézni. Jó, ehhez nem csak a mi ügyességünk, de a kivételesen jó szervezés is kellett. Amit kinéztünk előtte, az valami csoda folytán most nem ütközött.
Persze nyilván az elindulás idén sem volt feszültségmentes, de nem miattam, hanem azért, mert pont szombat 13 óra 30 perckor derült ki, hogy nincs egy rongyom, amit felvegyek. A pasim döbbent arccal állt a szekrény előtt, és a kis csökött férfi agyával képtelen volt felfogni, hogy azért, mert tele van ruhával az én oldalam, az nem jelenti azt, hogy éppen ma azok felvehető darabok. Ő persze nem amiatt izgult, de nagyon, hogy én esetleg hiányos vagy előnytelen ruházatban mulatom végig a napot. Ő attól félt csak, hogy nem érünk ki 3 órára a The Subwaysre. De kiértünk.
És tényleg kár lett volna kihagyni. Igen, a The Subways egyike azoknak az általam favorizált brit együtteseknek, amelyeknek a koncertjén az ember csak úgy kiengedheti a gőzt. (Nem, ez nem köcsög britpop, hanem jó kis dögös garázsrock, jegyzem meg a gyengébbek kedvéért, akik nyilván már fenik pennájukat egy kis kommenteléshez!) Hihetetlenül energikus és felszabadító. A frontember meg egyenesen cuki volt, ahogy kis pocakjával és rózsaszin, súlyzókat soha nem látott testével végigbeszélte és pörögte a koncertet. Itt már sajnáltam, hogy jófej akartam lenni, és nem vittem magammal fényképezőgépet. Az a fájdalom aztán végig ott volt bennem!
Mivel jó helyünk volt, oda is cövekeltük magunkat a Nagyszínpad elé, és vártuk az Editorst. Na, az pont az ellentétje volt honfitársaiknak. Míg az előző koncerten nem birtam egy helyben álldogálni egy másodpercig sem, addig az Editorst hallgatva csak arra vágytam, hogy hanyat feküdhessek a fűben, nézzem az eget, és úgy élvezzem azokat a csodálatos hangokat, amik az átlagos nevű énekes, Tom Smith nem átlagos torkából kijöttek. Persze aki most azt gondolja, ezek amolyan búval-bélelt depressziós nóták, az téved. Vidámak, energikusak, ám van bennük valami olyan földöntúli szépség, amitől szentségtörésnek érzi az ember azt, hogy ugrál rá.
Aztán jött két hotdog és egy kóla 1700 forintért, hogy száradjon le a kezük, majd az idei Sziget legnagyobb dobása, a Muzsikás együttes és a Woven Hand közös koncertje. Először a Muzsikás lépett a színpadra, majd az amerikaiak jöttek be egyenként. Nemcsak hangzásban, de látványban is érdekes volt az a kettősség, ami mégis jól működött együtt. A magyar népzenészek az ötven (sőt talán hatvan) feletti, szépen megöregedett és barátságos arcú bácsik csapata volt, míg David Eugene Edwards énekes gitároson meglátszott a rock and roll életmód. Szegény, bár most 41 éves, komolyan mondom annyinak tünt, mint alkalmi zenésztársai, csak éppen fiatalosabb dizájnnal. Az kicsit kár, hogy nyilván próba híjján nem igazán volt olyan produkció, ahol mind együtt zenéltek volna, de a felváltva előadott dalokba besegítgettek egymásnak. Pontosabban, inkább a Muzsikás tette ezt. Azt kifejezetten hiányoltam, hogy a magyar népzenét nem sikerült fetúrbózni egy kis zúzással, egyedül a dobos próbálkozott néha besegíteni. Bár a koncert utolsó (vagy utolsó előtti?) dala, mikor szerintem egy magyar népdalt játszottak ilyen meg olyan stílusban együtt, énekeltek magyarul meg angolul is, na, az akkor tényleg nagyot ütött. Az közös próba hiánya egyébként akkor is látszott, ha a Woven Hand-es produkciók alatt besegítő magyar zenészeket figyeltük. Annyira meghatóak voltak, ahogy odakoncentráltak az általuk idegen stílusra, és lesték az apró bólintásokat, amikor be kellett lépniük saját hangszereikkel. A Woven Hand tagjai láthatólag élvezték a Muzsikás zenéjét és az előadást, a Muzsikásból pedig már az első percben kiderült, a hosszú hajú és végig aranyosan mosolygó Sipos Mihály hegedűs látens rocker. Az elejétől végighedbengelte az amerikaiak zenéjét. Valóban katartikus élmény volt a két stílus és a két világ ötvözése. Bár a tömeg - mely főleg külföldiekből állt - nagy része nyilván nem a Muzsikás miatt látogatott el a Világzenei színpadhoz, az öt szimpatikus bácsi hamar kedvenccé lett. Főleg, mikor egyikük, Farkas Zoltán májklfletlit meghazudtolóan táncra is perdült. És tuladonképpen az ember rájött, nem is olyan rossz ez a mi népzenénk, elég metál, csak jó előadók kellenek hozzá.
Az, hogy a Sziget kicsit összement, abból is látszott, hogy 10 perc alatt sikerült megtennünk a hosszú utat a Világzenei és a bejáratnál lévő MR2 színpad között. Pont ez a 10 perc hiányzott ahhoz, hogy ott legyünk, mikor Péterfy Bori és csapata a deszkákra lép. Na, itt azért kiderült, nem csak külföldiek vannak a fesztiválon, bár bevallom, ezidáig nekem teljesen úgy tűnt, hiszen magyar szót csak elvétve hallottunk. Még a pizzáslány is angolul szólt hozzánk először. Szóval Péterfy Borit is megéltük az idén, és szerencsére, mert igen jó és zúzos egy órát sikerült művelniük. Ez a 40 éves nő tele van energiával és élettel, és hosszú idő óta az első előadó a gyengébbik nemből, aki képes tömegeket megmozgatni. A koncert végére be is rekedtem, ki is izzadtam és mivel hazamenni még nem akartam, úgy döntöttünk, a napot egy kis metálkodással fejezzük be.
Persze most idén a metálsátrat megtalálni nem volt egyszerű dolog, már csak azért sem, mert este fél 11-kor egy sötét térképet böngészni sem könnyű. Akkor jöttünk rá igazán, hogy jó helyen vagyunk, mikor egy apró, fekete-pirosra festett arcú rocker masirozott el elöttünk hatalmas kardot cipelve a vállán. Színpadon a Turisas elnevezésű finn metálbanda, akiknek a megjelenése és a dizájna kicsit elgondolkodtatott. A bőrökbe öltözött és pirossal bekent (ja, hogy az vér volt!) arcok láttán röhögni kezdtem. Aztán belecsaptak, és komolyan mondom, jobb zenekarral be sem fejezhettük volna a napot. Igazi csűrdöngölős, hegedűvel színesített, népzenébe oltott metált adtak elő, aminek ritmusa a sátorba csalt olyan arcokat is, akikről álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen helyre keverednek. Topogtak a lábak, lendültek a karok és rázták a szöges bunkókat, pallosokat, kardokat. Ja, mert ezek is voltak szép számmal a közönségben, bár el nem tudom képzelni, ezek az emberek milyen rituálé szerint indultak el otthonról így felszerelkezve. Mindenesetre a Turisast én nagyon élveztem, lehet kacarászni, de csuda jó kis koncertet adtak.
Hát ez volt nekünk idén a Sziget első napja. Hazafelé még találkoztunk két kissé kapatos, de erősen kifestett 12 éves lánnyal is, igaz, ők nem a Szigetről jöttek, hanem dizsiből, de anyjukat-apjukat leültetném ezért. Összegzésképpen, igazi kulturális kakofóniában volt részünk.
Jól fejlett, húsos-duci, édesen kerekfejű, kopasz kisbaba csüngött a mamája hasán. Lógott abban a babavivő táskában, menetiránnyal szemben, úgy nézelődött. Pontosabban csak nézelődött volna, de anyja tapintatlanul elterelte a világról a figyelmét. Egy darab sütivel, amit evett. És ahogy a kezében fogta, a lépések ütemében hol előre, hol pedig hátra ingázott kezével együtt a süti is a baba szeme előtt. A gyereken látszott, hogy sokkot kapott az incsiklandozó látványtól, le sem tudta venni a tekintetét róla. Kis golyófeje csak a sütit követte előre, hátra, előre, hátra. De anya ezt nem vette észre, boldogan sétált, harapott és lóbálta a finomságot a csorgónyálú baba előtt.
Ma van a Sziget első napja, én pedig itt vagyok. A gép előtt és itthon. Fura hiányérzet van bennem, és félelem, ez vajon már az öregség jele? De a pasim megnyugtatott, szar a program, nem éri meg a 10 ezer forintot, csak ezért vagyunk még itthon. Majd a hétvégén megyünk mi is, nosztalgiázhatunk, szóval nyugodjak meg. De valahogy nem tudok. Irigykedve nézem az utcán karszalaggal sétáló ifjúságot, és kirekesztettnek érzem magam, amiért most senki nem vigyorog rám cinkosan a közös csuklópánt miatt. És úgy érzem, azoknak ott kint most nagyon jó és valamit nagyon elszalasztok.
Ezt éreztem a Tankcsapda koncert idején is. Ugyanis azon sem voltunk kint. Ezért a pasim rendkívül hálás is volt nekem, annyira, hogy el is mentünk helyette az Alexandrába, és vettünk könyvet, hogy annyira ne legyek szomorú. Én inkáb azonban lelkiismeretfurdalással kűzdöttem. Úgy illik, hogy az ember legyen ott a kedvenc együttese szülinapján, nem? Én meg cserbenhagytam őket. Bár a barátnőm állítólag helyettem is bekiabálta, hogy szeretlek Luki, de ez azért nem ugyanaz, mintha én kiabáltam volna! :-)
Szóval nem is tudom. Azt hiszem, most éppen meg vagyok hasonulva önmagammal.
Ezt a bejegyzésemet barátomnak, Uzseka Norbertnek ajánlom, aki ihlette e sorokat és hasonló cipőben jár.
Hát, azt hittem, ma láttam a világ legbutább műsorát. Paris Hilton öribari kereső valóságshowja sokkolt, tényleg tátott szájjal néztem, és nehezen hittem, hogy ez komoly lehet. Hogy tényleg vannak olyan kiscsajok, akik képesek hülyét csinálni magukból, csakhogy a szőke milliomoscsemete azt mondja róluk, mostantók öribarik vagyunk. Jó, lehet, hogy van az a pénz hogy igen...!
Aztán tovább lépegettem a csatornák között és eljutottam a hírtv-ig. Na, Paris Hiltont überelték. Egy kerekasztal beszélgetés keretében okos emberek elemezték azt a videóklippet, amit Pelsőczy Réka készített el magyar művészek közreműködésével Lily Allen "Fuck you!" című számára. Ezt a világ több országában feldolgozták már, ezzel tüntetve a homofóbia ellen. A hírtv közreműködői azonban aljas provokációnak, egetverő trágárságnak találták mindezt, és az egyik arc rendkívül szomorú volt, hogy "neves színészek és énekesek, közéleti személyiségek adták arcukat ehhez a szennyes ügyhöz, és kérdés, miért vállalnak ebben szerepet, mi aza a szimpátia, ami őket oda vonzotta". De hát mit lehet várni, tette fel a költői kérdést szenvedő arccal, mikor divat lett hírdetni a másságot és szinte hírdetik, és az a modern, aki mellette, és az az avitt, aki ezzel szemben föllép... Majd jön egy meglepő kijelentéssel, hogy a lányától azt hallotta, a Harry Potter 6. részében kiderül az egyik pozitív főhősről, hogy meleg. (Mi van?????) És hát ennek milyen hatása van a fiatalokra. De ő nyugodt ember, nyugtat meg mindenkit a beszélő, a provokációt elengedi a füle mellett, bár a melegfelvonulás kamionjai nagyon hasonlítanak a 45 utáni kommunista agitációs felvonulásokra....
Itt veszítettem el a türelmemet. Én ugyan beszóltam a képernyőnek, hogy te barom, de azt nyilván nem hallotta, csak a pasim jött ki a szobából, hogy nem vagyok komplett, mi a szarnak nézek én hírtv-t, nincs más bajom az életben?
Ez után a műsor után Paris Hilton öribari valóságshowjára visszatérni kész megnyugvás volt. Az legalább nem bántott senkit.
Én pedig rendkívül büszke vagyok azokra az emberekre, akik vállalták a klippben való szereplést. Ma ehhez Magyarországon bátorság kell. Igen, ehhez is, hogy a szolidarításukat kifejezzék a mássággal.
A VI. kerület egyik kissé gettósodott utcájában három, teljesen normálisan öltözött, és normálisan viselkedő kissrác játszik. Fociznak üres műanyagflakonokkal. Aztán lejön értük az egyikük nagymamája (vagy talán anyukája?). Az az igazi, nagyhangú, kövér cigányasszony, sminkelve, felékszerezve. Szól a gyerekeknek, hogy indulás hazafele, majd körbenéz, a szanaszét heverő műanyagüvegek között. És mível látta, a srácok fociztak vele, azonnal le is szidja őket! "Nem szégyellitek magatokat, milyen koszt csináltatok itt! Azonnal szedjétek össze!". Az egyik kissrác ágál: "Nem is mi hoztuk ide mindegyiket!". "Na, és? Attól még összeszedhetitek, tisztább lesz az utca!" - szólt ellentmondást nem tűrően az ítélet.
Én továbbmentem, de nincs kétségem, a fiúk mindent összeszedtek. Hát, így is lehet! Mindenkinek így kellene!
Tényleg nincsen senki, aki egyszer végre jól ránézne arra, mi folyik az apeh-nél?
A kolléganőm most sír itt mellettem, inkasszózták a BT-számláját, elvitték róla az egész fizetését. Holott, megállapodás van a kezében arról, hogy részletekben fizetik meg a BT-tartozásait. Ennek ellenére az inkasszót az apeh jogosnak tartja, hiszen a megállapodás egy magánszemély és az adóhatóság között jött létre, nem pedig a BT és az adóhatóság között. Tehát ők várják havonta a csekkeket a magánszemélytől, aki átvállalta a BT tartozását, de attól még inkasszózhatnak, amikor csak akarnak. És nem egy hatalmas Bt-ről van szó, hanem természetesen itt is kényszervállalkozásról, ami azért alapítttott, hogy a BT tagjai dolgozni tudjanak egyáltalán egy munkahelyen! Ha most milliárdokkal tartozna, valószínűleg békén hagynák, vagy másképpen állapodnának meg arról, hogy hagyják békén. De nem. Kizárt, hogy ez így valóban jogos lenne, bárhogy is magyarázzák, bár az érdekes, azért telefonban elnézést kértek, de a pénzt nem utalják vissza. Ráadásul még meg is indokolták, miért alakult ki ez a helyzet: azért nem látták a határozatot az inkasszó-osztályon, mert azt world-dokumentuimban küldték át a másik irodából, amit ők nem tudnak megnyitni.
Ez azért így nem normális dolog. Az apeh mindent megtehet?
Az öcsém évek óta nem kapja vissza az adóelőlegeit, ami visszajárna neki, mert az apeh-nál képtelenek elintézni egy kurva papírt és a harmadik emeletről levinni a másodikra. A számítógépes rendszer ugyanis úgy tűnik, nem kompatibilis! Az adóhatóság 400 ezer forintot követel tőle, mert vásárolt lakást. Csak azt nem számították bele, hogy vett is, így már a befizetendő összeg mindjárt csak 40 ezer lett. De érdekes, ennek intézése már nem olyan fontos, mint az első, 400 ezres követelés kipostázása. Évek óta ülnek a papírokon, bár már szóban megüzenték, hogy jogos volt a fellebezésünk a nagy pénz ellen, hivatalos értesítés még mindig nem érkezett. Addig pedig tesó nem kapja vissza az adóelőleget, ami neki vissza jár, arra hivatkozva, hogy tartozása és el nem rendezett ügye van.
Az, hogy ők évekig tologatják az aktákat, használják az ember pénzét, nem számít. Te késsél pár napot, már az inkasszó veszélyeztet. És mindig azokra szállnak rá, akiket lehet fenyegetni, hiszen száz ezer forint is sokat számít. Naná, hiszen az ügyintézők jutalékos rendszerben dolgoznak. A milliókkal tartozók leszarják az egészet, tőlük nem lehet bevasalni pénzt, csak azoktól, akiknek egy fizetés kiesése is már nagy gondot okoz!
Arról pedig, hogy az apeh számítógépei nem kompatibilisek egymással, nem mi, állampolgárok tehetünk. Hogy még egy szobán belül is a két ügyintéző csak őskori módszerrel - cetlire jegyzeteléssel - tudja az egyik gépből a másikba átvinni az adatokat, azért elég ciki a 21. században. Főleg egy olyan cégnél, ahol fontos lenne, minden információ eljusson mindenkihez.
Ha én ügyvéd lennék, bizony nagyon rámásznék az apehre! Olyan próbapereket akasztanék a nyakukba, hogy beleremegnének!
A homlokzat nem is látszik az épületet szépen elfedő hálórendszer mögött. Látni nem nagyon lehet, csak hallani, az állványzaton munkások dolgoznak. Leesik egy vödör, azonnal fut oda az egyik festő, összeszedi, a kiömlött festéket felmossa, felitatja és letakarja hogy senki ne lépjen bele.
Házfelújítás Budapesten:
Az állványzat falapjai között por, festék, vízcseppek hullanak az arra járók fejére. A ház homlokzatának eltakarására ugyan látszik némi kísérlet, ám a nagyszemű háló össze-vissza van szakadozva. Rengeteg a munkás az állványokon, mind könyököl, nézi az utcán elhaladó nőket és közben beszólogatnak, héha egészen ordenáré stílusban. Az épület körül és még vagy egy 10 méteres körzetben minden csupa kosz, por, festék.
Útfelújítás Bécsben:
A díszburkolatot felszedték, szépen, egy kupacba pakolták az út közepére, és letakarták átlátszó nejlonfóliával. Sőt, rögzítették a sarkakat és a széleket, a szél fel ne kapja a borítást a kövekről. Azon az oldalon, ahol a munkások már dolgoznak, néha valaki locsolja a területet, hogy a por ne szálljon a nagy melegben. A másik oldalon a felszedett kövek helyét letakarták zöld szönyeggel, hogy a járókelők azon közlekedhessenek. Összesen hat munkás dolgozik a szakaszon, mindnek megvan a feladata, látszik csak azzal foglalkoznak. Mikor készen vannak egy területtel, az egyik munkás seprűt ragad, és összesepri, lapátra gyűjti a munka után maradt port, törmeléket, homokot. Majd vizzel is megtisztítja a helyet. Reggel óta dolgoznak, megszabott időközönkét oihennek. Akkor egy kupacba gyűlnek, keresnek egy hűs helyet, vizet isznak és szavétát terítenek a térdükre, úgy esznek.
Útfelújítás Budapesten:
Az útról felszedett kövek össze-vissza hevernek a munkaterület körül. Jó sok össze is van törve, és még több törik, mert a köveket, ahogy felszedik, hajítják is a kupac közé. Egy ember közben fúrógéppel töri az aszfaltot, legalább nyolcan állják körül, mutogatnak, nevetgélnek, a szerszámjaikra támaszkodnak. Kicsit arrébb három munkás hever az árnyékban és sört iszogat. Reggel 10 óra van. Bár az úttestet javítják, a járdán nem nagyon lehet közlekedni, a szétdobált útdarabok, szerszámok és pihenő, reggeliző munkások miatt.
Utcaseprők Bécsben:
Kis csoportban érkeznek a kijelölt területre. A nagy szemétgyűjtöt lerakják egy félreeső helyen, szétoszlanak és akkurátusan elkezdik seperni az utat. Egy centi helyet sem hagynak ki. A nagyobb szemétdarabokat kesztyűs kézzel gyűjtik be zacskókba, külön a papír és külön a műanyag hulladékot. Egy csikkért is képesek lehajolni, ha nem tudják a lapátra ügyeskedni. Pár perc alatt végeznek, semmit nem felejtettek ott.
Utcaseprők Budapesten:
Beszélgetve mennek végig az utcán. Az egyik huzza maga után a kukát, mindennek neki megy. Egyelőre még sehol nem álltak meg, de aztán mégis. Rágyújtani egy cigire. Mikor elszívják, akkor elkezdenek sepregetni. Csak úgy, tessék-lássék, nem nagyon törik magukat. A szemét nagy része nem is kerül rá a lapátra, ott marad, ahol volt. Egy nagyobb újságdarabért az egyik lehajol, dfe csak hogy elolvassa. Utána behajítja a kukájába. A mellette levő műanyag flakont már nem emeli fel, azt nem lehet elolvasni. Egy 3 méter sugarú körön belül ügyködnek, minha kötelet feszítettek volna ki. Majd mint akik jól végezték dolgukat, tovább sétálnak. A szemét pedig marad.
Ruhaboltban Bécsben:
Belépünk a boltba és köszönünk, de az eladók már meg is előztek bennünket a grüsgottal. Nyugodtan válogathatunk, nézelődhetünk, senki nem jön mellénk ruhát tukmálni vagy azt nézni, lopunk-e. Az eladók el vannak foglalva, nem egymással dumcsiznak, hanem rendezgetik a bolt készletét, helyreteszik a vevők által szétszórt, máshol hagyott holmikat. Ha valami véletlenül leesik a földre, már mennek, hogy felvegyék, és hátravigyék a raktárba, ha koszos lett. A próbafülkéből kilépve nem szólnak, hogy tegyük helyre a ruhát, hanem kedvesen mosolyogva elveszik, és megköszönik, hogy egyáltalán kihoztuk a kabinból. Mindenki már otthagyja, ahol próbálta. De ha kérdezünk valamit, azonnal rohannak, hogy utánanézzenek, tudnak-e segíteni nekünk, van-e a raktárban az, amit szeretnénk.
Ruhaboltban Budapesten:
Belépünk a boltba és köszönünk. A kutya nem figyel ránk. Három lány a pultnál cseveg, szinte sértődötten néznek ránk, amiért megzavartuk őket. Elkezdünk bóklászni, a biztonsági őr végig mögöttünk liheg és nézi, mit csinálunk. Nincs nehéz dolga, egyetlen vevők vagyunk. Felpróbálok egy ruhát, az nem jó. A másik igen. A pénztár a próbafülke mellett van, mennék fizetni, a nekem nem tetsző árut átadnám az ott álldogáló egyik lánynak. Ő rám szól, hogy tegyem a helyére. És tovább támasztja a kis asztalt. Akkor sem köszönnek, amikor távozunk.
A másik boltban már kedvesek. Kicsit túlságosan is. Az eladó mindenképpen rá akar beszélni egy felsőre, már a negyediket ajánlgatja, mikor végre kiválasztom, mit viszek be próbálni. Éppenhogy sikerül magamra vennem a ruhát, amikor már benn van a fülkében, hogy megnézze hogy áll. Természetesen tetszik neki. Nekem annyira nem. Szerencsére meg nem sértődik, de nem érti, mi a bajom. ASzért kedvesen köszön, mikor elmegyek.
A pasim reggel óta fradi-indulókat üvöltözik itthon. Most pedig feldobódva készülődik. Nem csoda, hosszú évek után végre újra NB1-es meccsre mehet. Bár biztos kicsit fura lesz neki, hogy az ellenfelet nem Baktalórántházának hívják. Nem baj, majd a következő szezonban, újra! :-)
Szerintem Persányi Miklóst az isten is állatkert igazgatónak teremtette! És remélem soha többet nem veszik rá arra, hogy bársonyszékbe üljön. Nem a környezetvédelmet féltem tőle, ellenkezőleg! Őt féltem a politikától és a politikusoktól. Az olyan, gyerekkori álmaikat megvalósító, valóban tenni akaró embereknek sajna a magyar parlament nem az a hely, ahol jól érezhetik magukat és ahol normálisan dolgozhatnak.
Szóval Persányi az állatkertből csodát csinált! Mikor először nyerte meg a posztot, már akkor látszott, végre valami történni fog a parkkal. És nem is kellett sok idő ahhoz, hogy a csipkerózsika-álmát alvó intézmény újjáéledjen és kivirágozzék. Mikor elment miniszternek, egy világszínvonalú és gyönyörű állatkertet hagyott maga után. Ám sajnos az alatt az idő alatt a magára hagyott kert szépen leromlott. Persányi szerencsére azonban visszatért, és az Állatkert szebb, mint valaha. Méltó a hírnevére, a múltjára, és Európa kertjeinek egyik gyöngyszeme lett.
Egyetlen - igaz, elég nagy - hibát vettem csak észre ottjártunkkor. Az Szavanna kifutó egyik vizesárka olyan gusztustalanul koszos volt, hogy az méltatlan az intézményhez és az itt folyó munkához. Sajnos nem arról volt szó, hogy akkor dobálták tele a látogatók flakonokkal, zacskókkal. Két nap eltelteltével újra kint voltam az állatkertben, de a vizet még akkor sem tisztították meg.
Nálam mindig is kivágja mindig a biztosítékot az a Többet ésszel! elnevezésű telefonos játék, az agresszív és bunkó stílusa miatt. Ám ma délután óta azon gondolkodom, hogyhogy nem jutott még senkinek eszébe feljelenteni ezt a, szerintem csaláson alapuló pénzlenyúlást, ami az ötlet kitalálójának és megvalósítójának már milliárdokat hozott a konyhára.
A műsorvezetők hülye és erőszakos reagálása egy dolog. Azon sem kell meglepődni, hogy bár az éppen beérkező rossz válasz távol van nagyon a megfejtéstől, a játékmesterek úgy csinálnak, mintha az illető majdnem eltalálta volna a választ. Igaz, alig észrevehetően, de az is fel van tüntetve a képernyőn, a hülye játékos akkor is fizet jó sokat, ha az autómata nem kapcsolja be őt a játékba. Ám az, hogy a megfejtés igazából csak kamu, az szerintem felháborító. Sokszor láttam már, hogy a jó választ meg sem mutatták, vagy - mint ma délután - a megfejtés egyszerűen nem lehet helyes!
Na de lássuk, hátha csak mi voltunk a bénák. A feladvány a következő volt: 5 lány utazik a buszon. Mindegyik lánynál van 3 kosár. Minden kosárban 5 macska, minden macskának van három kölyke. A kalauz leszállít 2 lányt a buszról. Hány láb van összesen a buszon?
A megfejtést a komment rovatba írom csak be, gondolkodjon mindenki segítség nélkül! Mi kiszámítottuk a kérdéses eredményt többféleképpen is. De egyáltalán nem az jött ki, amit ők gyorsan a legvégén bemutattak.
Szóval, ha én most jogász ember lennék, gondolkodnék erősen egy próbaperen, nagy tömegek átverése címén!
Alant lesz Visegrádi élménybeszámoló, de az utazás soha nem az odaérkezéssel kezdődik, hanem az elindulással és a közlekedési eszközök igénybevételével. Nekünk ezt a MÁV biztosította, igaz, előbb ehhez el kellett viselni egy roppant bunkó jegypénztáros stílusát. Komolyan elgondolkodom azon ilyenkor, mi a francot kellene tenni, mert hogy semmit, az biztos rossz módszer. A semmitől nem változnak meg a dolgok, márpedig ebben az országban nagyon sok változásra van szükség ahhoz, hogy élhető legyen. Például normális jegypénztárosokra... Apróságnak tűnik, de nem az, ettől (is) lesz szebb és vidámabb az élet.
Aztán a vonaton ülve sem éreztem magam túl jól. Kívételesen nem a kocsikkal volt a probléma, az szép volt és meglepően tiszta. Inkább a tájjal volt bajom, pontosabban azzal, amit az embernek nevezett állat csinált belőle. Kissé vicces, hogy Magyarországon a vonatok mentén szinte mindenhol csak rendezetlenséget, koszt és szemetet lehet látni, a lepukkant és kínos állomásokról nem is beszélve. El tudom képzelni, mit gondolhat kis hazánkról és a benne élőkről a tüchtig és kulturált országokból érkező turista, ahol még a sínek mentén is nyírják a füvet, nem engedik kiszikkadni a talajt, elszáradni a növényeket, és takarítják a tájat. Vagy az illetékesek tényleg nem érzik mindezt kínosnak???
És még légyen itt utóiratként egy megjegyzés. Befelé kérik a jegyeket a pályaudvarok kerítéseinél. A vonaton ellenőrök dolgoznak. Mi a francnak kell akkor megmutatni kifelé is, ráadásul úgy, hogy egy bunkó paraszt utasít rendre? De ez már tényleg csak szőrszál hasogatás!
Azt hiszem, nekünk sikerült a leghosszabb utat megtalálnunk, ami Visegrádról felvezet a Fellegvárhoz. Nem mondom, egyébként gyönyörű út volt, csak azért tűző napon, egy szerpentines autóúton gyalogolni 5-6 kilométert, hát embert próbáló feladat. Meg kissé életveszélyes is. Egyik oldalról a másikra rohangáltunk, azt figyelve, hogy az előttünk jövők és mögöttünk hajtók jól belássák az utat, és az úttal együtt minket is. De megcsináltuk! Igaz, mire a várhoz értünk, én már lépni nem tudtam, remegett kezem-lábam, pedig még előttem állt az a sok lépcső, ami ott fogadott. De azt is megcsináltuk! És akkor elindultunk lefele egy erdei ösvényen, ami nem csak meredek volt, de apró kövekkel is teli, amik az ember lába alatt megindultak. Többször voltunk a seggeléshez közeli állapotban, de megcsináltuk.
Szóval most hulla fáradt vagyok, de azért nyugi, jön a kritikai rész is!
Most hogy szabadságunk alatt a turista szemével látom az ország egyes tájait, kissé fel vagyok dúlva. Ez a hon tele van szépséggel, érdekességgel, amit az arra hivatottak nem hogy kihasználni nem tudnak, de nem is nagyon akarnak. Itt van mindjárt maga Visegrád, amit az autósoknak tartanak fenn. A gyalog járó turista, hazai és külföldi egyaránt, pedig le van ejtve. Mert mi mással is lehet magyarázni azt, hogy a Fellegvárba feljutni egy kálvária. Egyrészt túl sok információ nem áll rendelkezésre. Mi megkerestük a város luxusszállodájának recepcióján működő turista információt, ami igazságtalanul viseli ezt a jelzőt. Az ott posztoló hölgyek ugyanis túl sok infót nem tudtak adni. Az mindenesetre kiderült, a csúcsot három útvonalon közelíthetjük meg. Kettőt az erdőben kirándulva, egyet pedig az autó út mentén haladva. És csak gyalog. Buszjárat ugyanis nem indul a városból a fellegvárba, bármilyen hihetetlen is. Mondták, hívnak nekünk vártaxit, ami felvisz és le is hoz, de az majdnem 4 ezer forintba került volna. Ezt erős túlzásnak éreztük, és mivel a kullancsoktól én jobban fostam, mint az autóvezetőktől, a szerpentint választottuk. Nem mondom, a több mint egy órás sétánk alatt többször is megbántuk a döntésünket, de ezek csak másodpercekig tartottak. A táj szép volt, mitöbb gyönyörű, és marha vagánynak éreztük magunkat ettől a kalandtól. Az viszont kissé fura volt, hogy ha megy fel ilyen út a várba, akkor buszjárat miért nem? És ha az nem, mert nyilván a 4 ezer forintos fuvarok a helyi érdekeltségnek jobban megfelelnek, akkor legalább valami járdafélét kialakíthatnának a buggyant kutyagolóknak. Talán úgy kevésbé lenne veszélyes a nehezen belátható úton közlekedni. Na de megúsztuk, felértünk, pihegtünk és remegtünk. És elindultunk felfedezni a várat és a kiállításokat.
Előre bocsátom, a rom szép, érdekes, a kilátás észvesztő, és már ezért megérte. Másért nem, ugyanis a várban lévő aprócska kiállítások mindennek nevezhetők, csak élménynek nem. Volt egy, a vár történetét bemutató kiállítás, négy flekknyi információval és pár képpel a falon. Meg ott volt a korona is, amiről nem igazán derült ki ott, hogy az az igazi-e vagy csak másolat. Viszont megtudtuk, ki is a híres Kottaner Jánosné, aki ilyen "Bacsós" névvel került be a történelembe. Utána jött a Panoptikum. Előttünk egy egyetemista már sejthetett valamit, mert a pénztárnál megkérdezte, a panoptikumban csak viaszfigurák vannak? És amikor igen választ kapott, akkor nem is kért rá jegyet. Mi bementünk, de hát a két életképet tartalmazó tárlatot panoptikumnak elnevezni azért kissé erős volt. Aztán volt még egy csöpp fegyverkiállítás és egy úri vadászat elnevezésű, ami az egyik sarokban kitömött állatokat mutatott be, a másikban pedig egy régi főúri ebédlőt, ahol ezeket a vadakat elfogyasztották. És ennyi. Nem nagyon kapott itt szerepet a vár építője, IV. Béla, sőt, a leghíresebb lakója, Mátyás sem. Ami azért kicsit furi. Arról már nem beszélek, hogy az ereklye árusok természetesen itt is csak hímes tojást, buggyos magyaros blúzt, nagymagyarországos matricát, papír koronát és bundás alkoholista sapkát árultak a turistáknak. Nem volt kis királyszobor, nem volt holló, nem volt minivár, sem hógömbben, sem domborműben...
Aztán elindultunk lefelé. Most már inkább a félórás erdei utat választottam a kullancsokkal, mint a szerpentint újra. Arra azonban nem is gondoltunk, szarunk majd mi a kis rohadt vérszívókra, mert arra figyelünk folyamatosan, hogy se a bokánkat ne törjük ki, se a seggünket ne érintsük a földhöz. Az út lefele meredek és köves volt végig. Mögöttünk egy stram nagyi, három kiskamasz unokájával vágott neki az ösvénynek, remélem, ők is leértek.
De hogy ne csak rosszat szóljak, mondok jót is. Kaja! Az ugyanis nagyon jó volt. A rév-kikötőnél ültünk be egy nem túl puccos helyre, ahol nem csak ízletes, de hatalmas is volt az adag, teljesen emberi árért. Az egyetlen bibi itt csak az volt, hogy nem volt jégkockájuk, ami miatt az italok öt perc után fogyaszthatatlanná váltak. De hát ez elnézhető hiba volt a kulináris élmény mellett. Én egy (pontosabban három!, mert annyi volt egy adag!!) mézes burgonyaszírom bundában kisütött csirkemellet ettem barackkompóttal és vegyeskörettel. A pasim nem tudom mit evett, de nagyon ízlet neki.
De úgy gondolom, most jó pár évig nem megyünk újra Visegrádra! Majd ha csak az élmények már megszépülnek és elfelejtjük, miként is lehet feljutni a Fellegvárba. Kár. Már csak a turizmus miatt is. Mert nyilván, nem csak mi éreztük a hiányosságokat, bár lehet, a külföldiek kicsit másképpen fogják fel. De jó lenne, ha ez az ország kicsit értünk is működne. Valahogy...
Hát, aki azt hiszi, olyan marha könnyű eljutni a szentendrei Skanzenbe, az téved. Már persze, ha nem kocsival indul útnak. Abban az esetben ugyanis a Volán busz járatát kénytelen igénybe venni, ami a HÉV végállomástól indul. A bibi ott van, hogy onnan még vagy 30 buszjárat indul szerte és szana, különböző, számmal egymástól megkülönböztetett megállókból, ám azt az egy buszt, ami a skanzenhez megy, sehol nem jelzik. Így el sem tudom képzelni, a magyarul általában nem beszélő külföldi turisták hogyan is találják meg azt az egy megállót, ahonnan ez az egyetlen járat indul. Az információ és a pénztár ugyanis zárva volt, az a két sofőr-szerűség pedig, akiket megkérdeztünk, elég bunkó módon kaffantotta oda a kevéske információt, amin elindultunk kereső utunkra. Nekünk is jó negyed órába tellett, amíg végignéztük a megállók apró táblácskáit, ahol megállónként 4-5 busz állomásait kellett kisilabizálni. Aztán megtaláltuk a megállót, megtaláltuk a buszt, és leesett az állunk. A turistaszezon közepén, hétvégén, a minden útikönyvben benne szereplő látványossághoz a busz csak fél 12-ig jár, akkor is mindössze félóránként! Ez valóban közönségcsalogató megoldás. Mi szívesen elmentünk volna megnézni, de ez nekünk nem sikerült, az utolsó, odainduló buszt lekéstük. Asszem, jódarabig nem is fogjuk újra megpróbálni.
És még mindig nem tudom eldönteni, mindez röhejes, vagy inkább vérlázító. De kezdem úgy érezni, inkább ez utóbbi. Adott egy város, ami gazdag, és a turistákból lett azzá. Adott egy város, ami valószínűleg nagyon sokszor hivatkozott az értékeire, mikor különböző fórumokon a markát tartotta plusz pénzért. Adott egy város, ami egyáltalán nem vigyáz a műemlékeire, a házaira, hiszen Szentendre egyre lepukkantabb, koszosabb és kopottabb. Adott egy város, ami képtelen kihasználni a lehetőségeit. Vagy nemtörődömségből, vagy hozzá nem értésből.
Nem hiszem, hogy ne lehetne egy egész nap közlekedő buszjáratot üzemeltetni a skanzenhez. Ez tényleg annyira bonyolult lenne?
Arab férfi csadort viselő, teljesen lefátyolozott feleségével a szexboltban pornókazetták és különböző eszközök között válogat. Bár kicsit abszurd a kép, igazából nincs ebben semmi rossz. Csak minek akkor az a fekete burka?
