Valami nagyon nagy baj van ebben az országban.

Sokan voltak, igen, és emiatt elkeseredtem. Valami nagyon nagy baj van ebben az országban. Talán a levegő összetétele, vagy a föld kigőzölgése teszi, amely SZF szerint elűzött innen minden ellenünk ármánykodó földi hatalmat, úgymint Habsburg, török, tatár, szovjet és német... (ennek abszurditásába nem mennék most bele, hiszen a fenti felsorolásból kitűnik, voltak, akiket jó sokáig kellett űzni). Jó persze, minden nemzetnek megvannak a maga hülyéi. Bulgáriában vagy egy csoport, amely szerint atlantisz leszármazottai pont a bolgárok, és hát lássuk be, ezzel alaposan megszorítottak minket a nemzeti ostobaságok versenyében. Ám a tegnapi tüntetés maga volt egy abszurd tragikomédia...

Sokan voltak, és igen, emiatt elkeseredtem. Mert az emberi butaság mindig lelohaszt. Azt tudtam, hogy ettől a másfél évtől az a stabil másfél millió szemellenzős, fideszre szavazó nem tűnik el a ködben, nyílván, ők akkor is kitartanak vezérük mellett, és ha azt állítja, a gazdaság növekedése attól függ, hányan ugrálnak fél lábon egy hónapig. Csak azt gondoltam, most ők is inkább csendben vannak, szégyellik magukat a OV helyett is, és reménykednek benne, hogy észhez tér. Ehelyett jöttek eszementen, az első hívó szóra, fogalmuk sincs róla, miért, de jöttek, mert ezt követeli szerintük a haza. Az már nem tűnt fel a tömegben senkinek, hogy amíg ők az EU ellenes transzparenseiket a magasba emelték, a szabadságharcos államfő térdenállva könyörög annak ugyannak a szervezetnek a pénzéért. Akkor a tömeg most tulajdonképpen mi ellen is tüntetett? Vagy ki mellett?

Sokan voltak, igen, és emiatt elkeseredtem. De félni eszembe sem jutott. A jövőmet féltem csak. Nincs még egyszer 20 évem arra, hogy kivárjam, ez egy normális ország legyen. A tüntetők persze ezt nem értik, nekik minden csak harc, és eszükbe sem jut, hogy lehetne másképpen is élni! De hát fel lettek hergelve szépen, 10 éve mást sem hallanak, ebbe nyilván belekattan az, akinek igénye van rá! Hiszen míg a magyar - legalábbis a nem gondolkodó része, amelyik rájuk szavaz mindig - azt hiszi, jön az ellen, addig nem azzal foglalkozik, amit elcsesztek. Addig nem ér rá azon gondolkodni, miért is mennek itthon rosszul a dolgok, sőt, meg is magyarázza magának, hogy a belső árulók vagy a külső támadások miatt. Ez azért is jó, mert egyben a választó felmenti önmagát, felmenti istenét és szeretett pártját a felelősség alól, arról nem is beszélve, jó kis összefogást lehet kihozni ebből. Régi jó szisztéma ez. Mindig kell egy ellenséget kreálni ahhoz, hogy megmagyarázhassuk az ostobaságunkat!

Sokan voltak, igen, és emiatt elkeseredtem. De ez a tömeg azért nem az a tömeg még. És nem is azt jelenti, hogy ettől OV jó politikus. Sőt. Demokráciában soha nem divat tüntetni a kormány mellett! Az a diktatúra sajátja. Számos példa van erre a történelemből, napjainkban is. Attól, mert egy rendszernek sok a híve, nem biztos, hogy a rendszer jó. Attól, mert egy miniszterelnök mellett kiállnak százezrek, még nem biztos, hogy az jó vezető és okos ember! Nem a vezető mögötti tömeg, hanem a vezető cselekedete a mérvadó.

Sokan voltak, igen, és emiatt elkeseredtem. Mert a sokban benne volt egy csomó ember a határon túlról is, akiknek a részvételét kikérem magamnak. Könnyű más farkával a csalánt verni, de esetleg az idebuszoztatott fideszes erdélyiek és felvidékiek otthon szervezzenek tüntetést az EU-ból való kilépést követelve.

Sokan voltak, igen, és emiatt elkeseredtem. De kikérem magamnak, ettől még hazafi vagyok, magyar vagyok, és  azt akarom, hogy ebben az országban jobban menjenek a dolgok. És amikor Orbán került a hatalomra, azt vártam tőle, hogy minden hülyesége ellenére normálisan kormányoz majd. Tudtam, hogy lesznek olyan körítések, amitől röhögőgörcsöt kapok, ideges leszek, de azt gondoltam, ha már annyira meg akarta mutatni, csak megvan a terve arra, hogyan húzza ki Magyarországot a slamasztikából. Volt rá 8 éve, hogy kitalálja. Hát tévedtem.

Sokan voltak, igen, és emiatt elkeseredtem. Nem érzem jól magam, hiszen nagy szarban van a szülőföldem. Azok miatt is, akik tegnap ott meneteltek a tömegben, akik nem látnak túl az orruknál! És egy olyan ember miatt, aki kisebbrendűségi komplexuást úgy akarja leküzdeni, hogy szabadságharcot vízionál a világgal szemben!

Eddig sem nagyon értettem miért mondják, de mostantól ha valaki mondja, tényleg kiröhögöm. Miért is jó politikus Orbán? Ezután a másfél év után a kutya sem fogja tudni nekem ezt megmagyarázni. Aki képes volt arra, hogy ennyire elcsesszen valamit, ami nem volt ennyire elcseszve... Aki képes arra, hogy a korlátlan hatalmat csak rosszra "használja"... Aki nem lát tovább az orránál... Aki izomból vezet egy országot... Nos az pocsék, az szar politikus.

Kiszivárgott közben az a levél is, amiben közlik a kormánnyal, mit kell megváltoztatni és tenni ahhoz, hogy az IMF szóba álljon velünk. A listát látva Orbán csak két dolgot tehet: elzavarja őket újra, és az országra kitehetjük a "csőd miatt zárva" táblát, vagy lemond. Én még bizakodom, hogy van benne annyi, az utóbbit választja. De egy kis közvéleménykutatás után rájöttem, ezzel sajnos egyedül vagyok. Persze, még le lehet mondatni is, de csak saját pártja által. Ellenkező esetben (ha más váltja le) olyan háború robbanna itthon ki, aminél még a csőd is jobb. Azt nem szeretném megélni.

Egy viszont biztos. Orbán akárhogy is dönt, elásta magát. Hogy örökre e, azt nem tudom. De hogy jó húsz évre, az biztos. Sikerült elnyernie a legnagyobbat bukott magyar politikus címet. Még áltathatja magát, hívei még becsukhatják szemüket-fülüket, de ez a helyzeten már nem változtat. Magyarország legígéretesebb politikusa leszerepelt. És a legszebb, hogy ebben neki sem segített. Magától bírt ekkorát esni. És bevallom, ezt én sem hittem volna!

Na, én is tettem valamit a Köztársaságért (bár az állasommal játszom miatta). Tényleg büszke vagyok, hogy kint voltam, hogy belekiabáltam az estébe azt, amit gondolok erről az egészről, hogy kiadtam magamból a dühömet és a fájdalmamat. Mert érzem most mindkettőt. Dühöt és fájdalmat azért, amiért egy ilyen országban kell élnem, amiben nem jó élni. Most nagyon nem. Az elmúlt évtizedek sem voltak éppen kellemesek, de ami most van, az tényleg tragédia. És nem a benzin ára, vagy a forint esése miatt. Az szar ügy, de nem elég ok arra, hogy én kivonuljak az utcára. Egyszerűen levegőt nem lehet kapni most már itthon, finom, szabad, jóízű levegőt, ami az embert feltölti, ami energiát ad, ami boldoggá tesz. 20 év ment rá ara, hogy végre úgy-ahogy Európában érezzük magunkat. Erre jön egy hepciáskodni szerető, önmagát megváltónak tartó, senkire és semmire nem hallgató valaki, aki elcseszi azt is, azt a keveset, amit végre sikerült összekaparnunk? Bocsi, de nekem már nincs további 20 évem arra, hogy kivárjam a jót. Én most szeretnék élni normálisan, amíg fiatalnak mondhatom magam, amíg élvezni tudom. Nem hatvan valahány évesen akarok eljutni oda, hogy végre egy normális ország állampolgára lehetek.

Na, de most megmutattam nekik, mit gondolok róluk meg az alaptörvényükről meg arról, amit műveltek ezalatt a másfél év alatt. És büszke vagyok magamra, meg arra a sok tízezer emberre, akik normálisan, kulturáltan adtak hangot véleményüknek. Nem volt kukaégetés, telefonfülkeborogatás, macskakődobálás, csak hangorkán. Mikor vége lett a tüntinek és kérték, menjünk szépen haza, akkor az emberek megfordultak és szépen hazaindultak. Pár lépést kellett csak tennünk a helyünkről, és máris oszlott a tömeg. Aztán a Nagymező utcánál belefutottunk az Új Magyar Gárdába, akiket rendőrök védtek, és bár kicsit megszeppentek voltak ott maroknyian, azért a rendőrök védelméből nagy szájjal kiabáltak ki, hogy az ő oldaluk van a magyarság meg a hazaszeretet. Én bekiabáltam az egyiknek, hogy sorolj fel 10 magyar költőt te vérmagyar!, ezzel nagy sikert arattam, a haverom megkérdezte tőlük, hogy most bezzeg jók a sünök, mi?, ő is sikert aratott, és mások is kiabáltak nekik jópofaságokat, szintén sikert aratva. Ez egy jó része volt a tüntinek. Aztán minden gond nélkül hazaértem.

Én már pontosan tudom, milyen érzés milliomosnak lenni. Igaz, hogy csak másfél percig tartott, de az csodálatos volt. Ebben a másfél percben benne volt egy kisebb szívinfarktus, egy lista a megvásárolandó dolgokról, egy rózsaszín jövőkép... Ám másfél pillanat múlva kiderült, annyi történt csak, hogy Anyunak új szemüveg kéne már.

Történt ugyanis, hogy nagylelkűségem bizonyítékaként vettem a család minden tagjának kaparós sorsjegyet, hátha valami szerencse folytán jól kezdődik az új év. Azt gondoltam, a Nem áll az alku nem egy bonyolult játék, de kellőképpen izgalmas, legalább szórakozunk is. Ennek lényege, hogy kis bőröndöket kell lekaparni, amelyek alatt forintösszegek vannak, illetve "nem áll az alku" felírta, ami gyakorlatilag a 0-át jelenti. A sorsjegy szélén szintén összegek vannak és feliratok, ám eggyel több, mint bőrönd. És ugye nem is kell elmagyaráznom, de a szabály az, amit lekaparunk a bőrönd alatt, azt kihúzzuk a listából, és ami a végén marad, na az a nyeremény. Mi gyorsan végeztünk, természetesen nem nyertünk, Anyu azonban akkurátusan dörzsölgette a sorsjegyet, majd mikor már egy bőrönd volt csak hátra, viccesen megkérdezte: - Na szerintetek mi lesz az utolsó bőrönd alatt, a 15 millió vagy "nem áll az alku"? Mert már csak ez a kettő maradt!

Mivel hűek vagyunk a hagyományokhoz, rávágtuk, most nyilván a 15 milliót kaparja majd le, és marad a nagy nulla nyereménynek. Anyu azonban hirtelen elhaló hangon megszólalt: - Ez alatt "nem áll az alku" van! Mondtuk nevetve, na persze, ne szórakozzon, de utána láttunk, egyáltalán nem szórakozik, mert lesápadt teljesen. Elvettem tőle a sorsjegyet és tényleg. Az utolsó bőrönd alatt felírat volt, és az oldalsó sorban csak a 15 millió ragyogott. Na, akkor volt az a pillanat, mikor kicsit megállt a szívem, leizzadtam, elhomályosult a látásom, arra nem emlékszem levegőt vettem-e, de szerintem nem. Láttam magam előtt felújított lakást, új csizmát, felhőtlen és boldog életet, mókát és kacagást... és ekkor kicsit feljebb vándorolt a tekintetem, és megláttam a 15 milliót is... Egy lekapart bőrönd helyén.

Azonnal lett levegőm, elmúlt a homályos látásom és elillant a szép lakás képe is.  - Anyuuuuuuuuuuuuuuuuuuu! - bődültem el, kissé talán idegesebben, mint ahogy azt az év utolsó napja megkívánta volna - Mit kapartál le te a 15 millió helyet az oldalsó listából?

Két hónappal ezelőtt kivontam magam a közéletből. Ciki vagy nem ciki, az ok az Összeesküvők volt, azt néztem, éjjel-nappal, de inkább éjjel, sőt néha hajnalban is, hulla fáradt voltam, megöregedtem a kialvatlanságtól, de megérte. Igen, tudom, már megfenyegettem magam anno, hogy pocok legyek, ha valamikor újra valóságshow-t nézek, de mentségemre szóljon, ugyan olyat tényleg nem nézek soha egymás után újra. A pasim rettenetesen aggódott már a vége felé az ép elmémért, főleg, mikor azt látta az egyik nap, hogy hajnali egy órakor könnyes a szemem a meghatódottságtól, csak azért, mert két ismeretlen ember kibékült egymással egy veszekedés után. Az, hogy még szavaztam is - nem keveset - már csak pont volt az i-re, láttam a szemében a kétségbeesést, hogy most aztán tényleg elveszített, de talán örökre.

Igazából nincs mentségem. Illetve volna, de a pasimnál kudarcot vallottam, amikor belekezdtem magyarázni a bizonyítványomat, pedig azt hittem, ő, aki meg tudná nézni hetente a Sztárom a páromat vagy az Igazából szerelmet, na ő aztán tényleg megérti, hogy ez tulajdonképpen olyan volt, mint egy romantikus film, csak az életben. De nem értette meg.

És én sem magamat. Eddig tök normális ember voltam, szavazni csak egyszer szavaztam életemben, a Fivérekre a Megasztárban (lehet, hogy ezt kár volt magamról elárulnom!), ráadásul a médiában dolgozom, szóval lehetne több eszem is, mintsem, hogy elhiggyem, az élet egy spontán játék. De én elhittem, mert el akartam hinni. Mert olyan jó volt. És ahogy egyre beljebb mertültem az örvénybe, szinte már úgy éreztem, én élem át azt, amit végignézek. Én szerelmes lettem a szerelembe. És baromi jó volt!

De most ünnepélyesen megígérem, ha lesz újra Összeesküvők, azt nem nézem. Pocok legyek, ha igen!

Ma mellettem egy pasi várta 10 év körüli lányával a feleségét egy bevásárló központban. Láthatóan ideges volt, az óráját nézegette. Végre megjött az asszony, a vállán egy nagy cekker, a kezében egy teletömött nejlonzacskó. Férj felsóhajtott, hogy na végre, majd megkérdezte, hol a krumpli. Nő mondta, a zacskó alján. A fickó elégedetten bólintott, majd elindultak. Elöl a pasi, mögötte a gyerek, hátul a nő. Vállán a nagy cekkerrel, kezében a telerakott nejlonzacskóval. Szép család volt!

Magyarország ma szerintem egy dologból csinálhatna igazán pénzt. A nevezetességeiből és a turizmusból. Ám pont ez az, amihez úgy tűnik, baromira nem értünk.

A hétvégén úgy döntöttünk, Vácrátótra látogatunk, megnézzük az arborétumot. És nem sejtettük, hogy ez nem egy túra, hanem tortúra lesz. Legalábbis az olyan egyszerű embereknek, akik elkövetik azt a hibát, hogy vonattal akarnak odajutni.

Vácrátótra vonat óránként megy, és minden állomáson megáll. Jó, ez nem volt baj, végül is nem siettünk sehova, az arborétum megvár, a több mint egy órát melegben töltöttük, tiszta kocsiban. Az már mondjuk jobban zavart, hogy a vonat ablakából szinte végig csak szeméthegyeket láttunk, illegálisan lerakott és feltúrt halmokat, eléggé elszomorítóvá és kiábrándítóvá téve a táj látványát. A valódi hideg zuhany akkor ért bennünket, amikor leszálltunk a "pályaudvaron". Mintha 50 évet mentünk volna vissza az időben. A várótermet szerintem egy-két év múlva visszafoglalja a természet, olyan állapotban volt. A - szerintünk az intézményben egyedül ott tartózkodó - állomásfőnöktől kértünk útbaigazítást, aki elmondta, a falu közepe és a park majdnem 5 kilométeres sétával érhető el, busz ugyanis nagyon ritkán jár. Azon a napon egészen pontosan csak háromszor, pechünkre ugyanis pont a hétvégét választottuk a kirándulásra.

Követve az utasításait, elindultunk az úton, ami csak addig volt kedves és romantikus, amíg az autóútba bele nem futott. Onnan aztán a száguldó autók mellett kellett továbbmennünk, egy kb. 30 centméteres füves-kavicsos sávon. Nekem nincs ellenvetésem a gyaloglás ellen, főleg, hisz kirándulás céljából kerekedtünk fel ezen a napon. Ám azt kissé méltánytalannak találtam, hogy mindezt ilyen körülmények között tegyem. Nem szépítem tovább, egyszerűen féltem, a magyar autósra ugyanis nem jellemző a figyelmesség, sokszor egészen közel húztak el mellettünk nagy sebességgel.

Aztán a jó nagy séta után elértük a falut, majd az Arborétumot, és hát megérte! A park gyönyörű, főleg így ősszel, amikor a fák elképzelhetetlen színekben pompáznak. Keresztül-kasul bejártuk az egészet vagy 4 óra alatt. Gondoltuk, amíg jön a busz és visszavisz bennünket az állomásra - merthogy rutinosan megnéztük melyik vonatot érjük el, ha buszt várunk, és nem vágunk neki a visszaútnak a délutáni szürkületben - addig beülünk valahova kajálni vagy csak inni, mert hogy hosszú volt a nap. Egy, azaz 1 étteremre bukkantunk csak, ami majdnem tele volt, nyilván a többi kiránduló sem talált már helyet. Ez viszont nevéhez méltóan hangulatos volt, isteni kajával. És pont ez volt a szerencsénk. Ugyanis a fáradtságtól, a finom melegtől és a teli hasunktól majdnem elaludtun ültünkben, ezért úgy döntöttünk, kicsit hamarabb elindulunk vissza a buszmegállóhoz, hogy lesétáljuk az ebédet és felébredjünk. Ha ezt nem tesszük, akkor lekéssük a buszt, ami a kiírtnál több, mint 10 perccel hamarabb érkezett meg a megállóba. És ha a buszt lekéssük, akkor bizony a vonatot is, ami már nem lett volna annyira vidám. De hát az élethez kell a mázli, na!

Ahogy utaztunk hazafelé - most egy nagyon lerobbant, koszos vonaton -, az járt végig a fejemben, hogy amikor a vidék sír-rí, mert az országban Budapest-központúság van, akkor esetleg bele lehetne gondolni abba is, miért. Amikor egy helynek van egy olyan nevezetessége, mint egy arborétum, ami külföldiek és belföldiek kirándulási célpontja lehet, ami köré közönségcsalogató infrestruktúrát is lehetne építeni, ami vonzaná a látogatókat és gazdaggá tehetné a községet, akkor azt bűn nem kihasználni.

És eszembe jutott a visegrádi kirándulásunk, amikor döbbenten szembesültünk azzal, hogy fel a várhoz például nem jár busz, csak taxivallletve a meredek erdei úton, vagy a sokkal hosszabb és nem kevésbé megerőltető autóúton lehet feljutni.

Folyamatosan azt halljuk, hogy a belföldi turizmus fontos, fedezzük fel hazánkat, de még senki nem kérdezett vissza, mégis, hogyan!? És mellesleg megjegyezném, egyébként az is ember, aki nem autóval jár!

Elmentem megcsináltatni a csizmám cipzárját. Persze aki azt gondolja, ez egy marha könnyű dolog ma Budapesten, az nagyon téved. Még a neten is nehéz fellelni normális cipészeket, legalábbis olyanokat, akik magukról ezt állítják legalább egy honlapon. Én találtam egyet, legalábbis remélem, ez majd kiderül. Egyelőre csak annyi biztos, hogy az ember nem volt túl boldog, amiért megzavartam. Bár azt nem gondolom, hogy egy szolgáltatónak feltétlenül nyálasan kell nyájasnak lennie, de legalább egy mosolyt, egy kedves bíztatást, hogy igen, megcsináljuk, szép lesz vagy ilyenek, elvárna az ember. Ő azonban rögtön kereste a kifogásokat, miért is nem lehet tökéletes majd az, amit pár nap múlva visszakapok. Ekkor egy kicsit megrémültem, de nem volt pofám kikapni a kezéből a csizmámat. Kissé lesajnálóan forgatta, nézegette, majd megkérdezte, érdemes ezt egyáltalán megjavítani? Mondtam ember, ez egy 30 ezer forintos csizma (oké, leértékelve vettem féláron, de az nem számít), mindössze 2 éves, és semmi baja nem volt, csak a cipzárja, igaz, az kétszer. Erre elkezdte nekem hajtogatni, tépkedni, feszítgetni... Csak ennyit tudtam erre odanyögni: ne már, összetörik! Ekkor nagylelkűen abbahagyta, de közölte, nem lesz szép mert ezt már többször varrták, és örüljek, ha az anyagot, azaz a bőrt nem lyukasztja majd ki a művelet. És én idióta még ekkor sem vettem el tőle a csizmámat, hanem valami előttem is megmagyarázhatatlan oknál fogva még a táskám fülét is rábíztam erre az emberre. Mikor kifordultam a boltocska ajtaján, akkor jajdultam csak fel, de akkor már késő volt.

Én tényleg nem tudom, mi kell ahhoz, hogy egy szakma képviselője látványosan imádja a munkáját, vagy legalább éreztesse a hozzá fordulóval, hogy belőle él. De visszasírom a régi szakikat, visszasírom például Zoboki bácsit, a Zichy Jenő utca hajlott hátú, öreg kis cipészét, aki reggeltől estig ült falatnyi ablaka előtt és csak arra az időre hagyta abba a kopácsolást, amíg kiszolgálta az ügyfelét. Zoboki bácsi szerette a munkáját, értett a cipőkhöz és az emberekhez. Zoboki bácsit mindenki imádta, és amikor végig csoszogott az utcán zárás után, előre köszöntek neki az emberek. Akkor még volt becsülete az iparosnak. De akkor még az iparos valóban szakember volt! Hol vannak ma a Zoboki bácsik?

És Jézusom, mi lesz veled csizmácskám?!

Egy Deák téri padon ül három kissé lepukkant utcaseprő, a legnagyobb szeméthalom közepén. Esznek, isznak, cigiznek. Persze úgy, hogy elhajigálják a szalvétát, a csikket, a műanyag poharat. Mondjuk, az egész tér koszos, de az ő 3 méteres körzetükben a legnagyobb a kupleráj. Sajnos se fényképezőgép nem volt nálam, se időm nem volt arra, hogy megnézzem, mit tesznek, mikor végeznek a sziesztával. Gyanítom, csak felálltak, és arrébb húzták a velük lévő kukát, kiskocsit és a szerszámokat, mert ez nem is az ő munkaterületük volt. Ha nem így történt, megkövetem őket!

Tényleg nincsen senkiben annyi jóérzés, hogy leveszi ezt a koloncot a jövő ifjúságának válláról? Én nem tudom, mire gondolhatott igazából az államtitkár, amikor ezt a levelet kifundálta, de hogy valami jó anyagot kapott, az biztos. Nagyot ütött, jó nagyot. Meg ez a felhívás is. Biztos, hogy a csíksolyói árva gyerekek székely népviselete a legnagyobb problémája ennek az országnak? Sőt, a Föld magyarságának? És én bár ateista vagyok, úgy gondolom, az ima és a hit nem ruházat kérdése.

Ezzel a levéllel nem az a bajom, hogy megint a határainkon túliaknak kellene valamiben segíteni, bár itthon is van elég gyerek, akiknek nemhogy székely népviseletre, de még reggelire sem futja a családi kasszából. De ha most ezt a fajta ellenérzésemet félreteszem, akkor sem gondolom azt, hogy a csíksomlyói árva gyerekek legfőbb tragédiája az, hogy nem tudnak szép viseletben a templomba menni. Ellenben ha tévedek, és valóban ez a legfőbb probléma odakint, akkor azt mondom, boldog emberek ők. Mert ha csak idehaza körülnézünk, ezer más fontosabb elintéznivalót találunk, még az oktatás területén is. Például a gyerekek összedobhatnának egy-egy százast szegény körülmények közt élő társaik tankönyveire, füzeteire. Sőt, reggelijére, tízóraiára, ebédjére. De lehetne 100 forintokat adni tornaterem építésére, padok beszerzésére vagy javítására, a táblák kicserélésére. Adjak még tippet? De székely népviseletre semmiképpen.

Úgy érzem, H. R. ezzel most egy kicsit túllőt a célon. Meg mellé is. Mintha vak lenne arra a területre, aminek ő a gazdája.

Amikor egy országban a szervilizmus megjelenik, na, akkor nagy a baj. Az önkéntes szolgalelkűek megmagyarázhatatlan cselekedetei jelzik, nagyon rossz irányba mennek a dolgok. Hiszen ezek az emberek valamiért azt érzik, a józan ész határain túl kell benyalni egy nagyot az éppen aktuális hatalomnak. És ez nem igazán a megalkuvó gyávák hibája, sokkal inkább azé a hatalomé, amelyik "kitermelte" és "megszülte" őket. Még akkor is, ha ez a hatalom egyetlen szóval sem jelezte, szüksége van a talpnyalásra.

Megkérdezném például nagyon szívesen a pécsi Pannon Filharmonikusok igazgatóját, mégis, mi a jóisten járhatott a fejében, amikor úgy döntött, a Felszállott a páva kezdetű dalt indexre teszi. És bár a város polgármestere - akinek védelmében a szervilis igazgató e parancsot foganatosította - szimpatikus és frappáns válasszal adott hangot döbbenetének, valami olyan kezdődött el ebben az országban, amire ennyire nyíltan és nyilvánvalóan csak régen volt példa. És most tök mindegy, gyávaságból, önös érdekből, megelőzésből vagy hülyeségből született-e ez a döntés. Semmi nem menti fel az aktuális hatalmat.

Azt mondták, én nem lennék én, ha nem írnék a Sziget végén egy jó kis posztot a Szigetről, meg arról hogy vége, nem csak a Szigetnek, hanem a nyárnak és a világnak is, mert ilyenkor azt érzem, és ilyenkor sírni szoktam, meg ilyenek, elmondani, hogy mi is a Sziget, és mi múlt el, és tényleg mindig bennem van az, hogy ilyenkor kiírjam magamból azt, amit érzek, mert ez az egy hét nekem sokat jelent, még akkor is, ha hulla fáradt vagyok utána, köhögök, mint az állat, ha sokba kerül a kaja meg a pia, ha a felét nem láttam annak, amit akartam, sőt, a negyedét sem, mert persze mindig minden egy időben van, de ezt már megszoktam, ahogy azt is, hogy a Sziget egy külön világ, és bármilyen nyálasan hangzik is, egy jó világ, ahol mindenki tolerálja a másikat, (kivétel én, ha elém állnak, meg cigivel kiégetik a gatyám), ahol mindenki együtt tud élni és szórakozni, ahol a 20 éves együtt ugrál a 60 évessel Csonka Picire, ahol minden náció együtt ropja a Kalasnyikovra, ahol egymás mellett lengetik a magyar és a román zászlót, ahol lehet a rabbitól tanácsot kérni vagy bemenni a szivárvány sátorba beszélgetni a másságról és senki nem néz ferde szemmel rád, (nem beszélve az egésznek a turisztikai jelentőségéről, de az ilyen gazdasági gondolatok nem illenek a posztba), szóval mindez együtt a Sziget, aminek igenis kár, hogy vége, és ki tudja, mi lesz majd jövőre: attól félek, akkor már öreg leszek és nem érdekel majd ez az egész, de ha ez megtörténik, akkor már tényleg vége, tehát szerintem inkább az lesz, hogy jövőre veletek majd ugyanitt!

Ha valaki nekem 10 évvel ezelőtt azt mondja, én Prince koncertre megyek, hát körberöhögöm. Ha még azt is hozzátette volna, hogy élvezni fogom, de nagyon, akkor hülyének is nézem az illetőt. De nagyon. És ebből is látszik, milyen igaz a régi mondás: soha ne mond azt, hogy soha!

A lenyugvó nap tegnap este ugyanis tőlem a Nagyszínpad előtt köszönt el, ahol a 7 órás kezdéssel meghirdetett Prince koncertre vártunk nagy lelkesedéssel. Egy óra múlva én már egyáltalán nem voltam lelkes, ugyanis a koncert még mindig nem kezdődött el, viszont körülöttem az átlagmagasság 190 cm volt. Nem csak nem láttam semmit, de levegőt is alig kaptam. Ráadásul a Sziget legnagyobb nénije mögé keveredtünk, akinek a vállszélessége akkora volt, mint a magassága. Csak azért nem mentünk haza, mert már nem tudtunk, úgy beállt a tömeg.

De 20.00 órakor elkezdődött, amit soha nem hittem volna. Végigélveztem egy Prince-koncertet, az első taktusától az utolsóig.

Az első egy óra viszonylag decensen telt el, legalábbis a folytatáshoz képest. 9 órakor Prince lement a színpadról, elsötétült minden, sokan elindultak haza, legyintve, ez sem zenél itt már többet. Pedig de. Nem hinném, hogy az egyáltalán nem csituló hangorkán hívta vissza, valószínűleg ez így volt megbeszélve, de szerintem csak az első alkalommal. Mert 9 után olyan örömzenélés vette kezdetét a Szigeten, amilyet tényleg csak ritkán hallani. Az elején kissé unott, nagyképű és távolságtartó Kisherceg végigvigyorogta és láthatóan élvezte a monstre bulit, ugyanis a koncert, minden előzetes várakozással ellentétben majdnem 11 óráig tartott. És volt ott minden: romantika, érzékiség, érzelem és bulihangulat. Ez utóbbi akkor hágott a tetőfokára, amikor az amúgy is szerencsésebbek, akik az első sorokban élvezték végig a koncertet, ráadásként még felmehettek a színpadra is táncolni. Így Prince-el és zenészeivel együtt rophatta a vad metálos (aki láthatóan extázisban volt), az ötvenes, kissé molett asszony, az egyenesen a munkahelyéről érkezett öltönyös-inges üzletember, a megilletődött 12 éves kisrocker, a szemüveges bölcsészhallgató is, mindannyian magukról megfeledkezve, mintha csak egy nagyon jól sikerült házibuliban lennének, nem pedig több ezer ember szeme előtt.

Szóval Prince jött, látott és győzött. Pedig a franc se gondolta volna ezt róla. Ez az 53 éves gizda kissrác olyat mutatott, ami engem feltétlen rajongójává tett. Pedig nagyon utálom a funkyt!

Érti valaki, hogy mi abban a pláne, ha a BKV nyitva tartó és üzemelő jegypénztárai mellett, illetve némely helyeken eléjük téve, randa bodétákolmányokból is árulnak jegyet? Legutóbb pont az egyik kisföldalatti megállóban szörnyedtem el egy nagyon oda nem illő, csúnya "pénztár" miatt.

Volt egy házilegyünk. Úgy, mint háziállat. Elég régóta élt itt már velünk, úgy értem, egy légy életéhez képest. A végén már ott tartottunk, hogy együtt is tévéztünk. Rászállt a lábunkra, a vállunkra, egyáltalán nem zavartatta magát. Ültünk szépen együstt, néztük a tévét, ő néha megdörzsölte a lábait. Ha elhesegettük, akkor tessék-lássék felszállt egy picit, majd visszaült a helyére. Este velünk együtt feküdt le. Mi az ágyunkba, ő nem tudjuk hova, de elhallgatott. Már kezdtük egészen megszokni, csak elszemtelenedett. Amikor már harmadszorra akart a pasim orrába beleszállni, akkor döntöttünk, megismertetjük vele a nagyvilágot. Nem volt nehéz dolgunk. Mikor a pasimra rászállt, akkor szépen odasétált vele a nyitott ablakhoz, és kitessékeltük. Mikor végre kint volt, gyorsan bezártuk az ablakot. De majd megszakadt a szívünk. A kis légy ugyanis visszaszállt. Üldögélt a bezárt ablaktáblán és nézett befelé. Meg voltunk róla győződve, hogy szomorú és végtelenül csalódott. Aztán elrepült. Mi pedig kicsit sajnáltuk. Hiányzott. Lehet, hogy tényleg ezt érezte otthonának.

Nem tudom, ki hogy van vele, én szeretem, ha valaki látja rajtam a ruhát, amit megvennék. Ám valamilyen oknál fogva ez nem minden boltban megoldható. Például a Zarában sem (meg a Pull & Bear-nél), ahová nem engednek be kísérőt, csak akkor, ha van még egy szabad fülke és az visz magával valami ruhadarabot alibiként. Igazság szerint logikailag sem értem ezt az üzletpolitikát, hiszen - magamból kiindulva - ha valamiben az ember bizonytalan, azt inkább hagyja a francba, főleg ilyen árak mellett. Viszont a vásárlást már nagyon unó másik fél, aki kénytelen végigszenvedni az ember lányával a válogatási és próbálási perocedúrát, szinte tutti biztos, hogy szépnek és jónak talál majd legalább egy-vagy két darabot a gyűjteményből (főleg ha pasi, márpedig ezek a "szerencsétlenek" mindig pasik!). Már csak azért is, hogy ne legyen elvesztegetett idő, amit kénytelen volt eltölteni ezzel a marhasággal. Ám egyes boltok nem pszichológiailag közelítik meg ezt a kérdést - bár gazdasági hasznát egyáltalán nem látom. Ha a lopástól félnek, lopni egyedül is lehet. Két ember miben okoz nagyobb kárt egy próbafülkében és a kínálatban, mint egy?

És ha már az üzletpolitikánál tartunk - igaz teljesen más okból -, nem vizsgázott jelesre a Jégbüfé sem. A hely már amúgy sem a régi, viszont ott lehet kapni - szerintem lassan már csak ott a városban és az országban - még azt az igazi, finom, friss gofrit, amiért már régen is megvesztem. Beálltunk hát a kis ablakhoz, előttünk ketten voltak, mögöttünk egyre többen lettek. Ám a sor nem haladt, mert kiderült, a gofrit sütő leánynak elfogyott a tésztája. Arra vártunk. Türelmesen. Senki nem lázadt, nem hőzöngött. Teltek a percek. Elég lassan. De vártunk. A lány vagy három kollégáját küldte el ezalatt, hogy nézze már meg, hol tart a tészta. Végre, vagy 15 perc után megérkezett a nagy vájling alapanyag. Ugyanazzal a lendülettel pedig kiperdült hozzánk egy önérzetes alkalmazott, és közölte a "kedves gofrira várókkal", hogy a kis ablak 10 perc múlva zár, mert 6 óra van, és csak addig tart nyitva. Ezért ne álljunk sorba, mert nem jut ránk idő. Ezt hallva ketten a sor végéről elmentek morogva, mi azonban maradtunk. Mikor megkérdeztem a kishölgytől, hogy nem találja-e kissé kínosnak azt, hogy mi itt jó negyed órája várunk a gofrira türelmesen, most pedig el akar bennünket zavarni - teszem hozzá, zárás előtt! -, csak a vállát vonogatta, hogy nem képzelem, hogy 6 után is nyitva tart majd ez az ablak, mikor csak 6-ig van nyitva. Mondtam de, azt képzelem, mert úgy illik. És maradtunk. És maradtak a mögöttünk állók is. A gofrisütő kislány szerencsére jobban átérezte a helyzet súlyosságát, mint a felettese, és bár kétszer is az órájára nézett, kiszolgált bennünket is, és a közvetlenül mögöttünk állókat is. A többiek sorsáról már nincs tudomásom.

A gofri viszont állati finom volt!

Igazából nem tudom, ma Magyarországon van-e értelme a közmunkának. Főleg ilyen formában, mint ahogy azt manapság művelik.

Több hete figyelem hétvégenként már az utcánkban tevékenykedő közmunkásokat. Nagy tömegben lepik el a járdát, felszerelkezve seprűvel, lapáttal, citromsárga mellénykével, ám valamiért ezeket az eszközöket nem használják rendeltetésük szerint. Csak viszik, cipelik magukkal, anélkül, hogy a seprű egyáltalán érné az utat. A tíz emberből egy (és általában ez az egy tűnik állástalan többdiplomásnak) ha valóban takarítja is a járdát, a többi beszélget, cigarettázik, vagy éppen unott arccal halad sárga mellényében a megváltó sarok felé. Mögöttük semmit nem szépült a köz. Bár mintha mindig lenne velük egy munkavezető - ő az, akinél nincsen tisztítófelszerelés -, nagyon őt sem izgatja a hatékony munkavégzés. Mintha arról szólna az egész: tudjuk le gyorsan ezt a baromságot, aztán menjünk haza ebédelni, mert komolytalan dolog ez.

Külföldön azért a közmunkának nagyobb respektje van. Ott tényleg el is végzi a pénzéért a feladatát minden munkanélküli, tekintet nélkül arra, milyen beosztásból került ilyen helyzetbe.

A közmunka szerintem nem büntetés, hanem lehetőség.  Persze arra azért kíváncsi vagyok, kik és milyen feltételekkel végzik az utcák takarítását, ha nem hivatásos utcaseprőként tevékenykednek. (Ha még vannak egyáltalán hivatalból felvett úttisztító munkások, ugyanis ilyet már nagyon régen láttam.) Sajnos a neten nem sikerült ennek utána járnom. De gondolom, azoknak, akik a munkanélküli segélyből már kiestek, ez azért jövedelmet jelenthet. Márpedig ha valaki ezért pénzt kap, akkor csinálja már meg becsülettel, ha úgyis arra kóricál! Nem szégyen az utcát söpörni, ha ez van. Azt viszont nem nagyon értem (pontosabban értem én, ez nyilván így olcsóbb, és magától senki nem menne el hivatásként utcát takarítani, szóval ez csak egy költő kérdés lesz), hogy ha úgyis kevés az utcaseprő, miért nem lehet a munkanélkülieket főállásban foglalkoztatni ebben a munkakörben?

Tessék, egy kis cukiság a sok okoskodásért cserébe!